Sajnos mindennapi életünkben találkozhatunk katasztrófákkal, életveszélyes helyzetekkel, melyek közösséget érő traumáknak nevezhetők, s az ott tartózkodóknak súlyos extrém testi-lelki megterhelést jelentenek. Meg szoktak különböztetni természeti katasztrófákat, pl. földrengést, árvizet, és ember okozta katasztrófákat, pl. atomkatasztrófa stb. Mindezek az életveszély közepette a legtöbb embert lelkileg is súlyosan megrendítik. A katasztrófahelyzetek közös reakciókat teremtenek.

Természeti katasztrófák

A katasztrófa időbelileg három szakaszra osztható: Az elsőben a csapás idején az abban szenvedettek 10-25%-ánál pánik, depresszió, különféle indulati reakció jelentkezhet. McDaniel (1978) szerint az akut sokk szakaszában csak az emberek 15-25%-a képes a veszéllyel szembenézni és megfelelően cselekedni.

A második szakaszban a csapás megszűnésével az élet kezd a megszokott szintre visszatérni, "visszarendeződni". Megkezdődik az elszenvedettek lereagálása, s a történetekkel való foglalkozás, de még a traumától való sajátos függőséggel.

Az utolsó, a poszttraumás szakaszban már világossá válnak a történtek. A hétköznapi élet visszatér a már megszokott vágányaira, sokaknál azonban álmatlanság és depresszió maradhat hátra.

A földrengés megrendítő példáival sajnos nemegyszer találkozunk. Az igen sok emberéletet követelő örmény katasztrófa, az otthonukat vesztett emberek depressziója, síró, jajgató asszonyok látványa a televízió képernyőjén keresztül is megrendítő volt.

Az árvizek, tűzesetek szomorú hazai példáit is ismerjük. A nagy pesti árvíznél báró Wesselényi Miklós, "az árvízi hajós" hősies magatartása, a katasztrófa sújtotta emberek lelkiállapota és mentése a művészetben, filmen és képzőművészetben mindnyájunk számára hozzáférhető példával szolgál.

Ember okozta katasztrófák

A háborús neurózis

az állandó életveszély, az akut traumatizáció (bombarobbanás, gránátok) következményein kívül a veszélyes harci helyzetből való kikerülést is célozhatja.

A baleseti neurózisok

gyógyítása nehéz az anyagi igények miatt. A károsult a trauma okozta panaszaiért rekomprenzációt, eltartást vár.

Közlekedési balesetek: autó- és autóbusz-karambolok, hajók elsüllyedése, kompszerencsétlenségek.

Az atomkatasztrófák

- Hirosima és Nagaszaki bombázása, valamint a csernobili szerencsétlenség - korai és késői következményei ugyancsak sokrétű pszichés traumatizációval jártak. Ezt bizonyítják a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség csernobili vizsgálatai is. Elsősorban az erőműben dolgozók, a mentési munkálatokban részt vevők és a közvetlen közelben lakók betegedtek meg súlyosan. Az erőműtől 30-300 km-re lévő települések ugyan értékelhető céziumfertőzöttek lettek, de a lakosságon elvégzett igen gondos (pajzsmirigyre is kiterjedő) laboratóriumi vizsgálatok a balesettel kapcsolatos eltérést nem észleltek. (Természetesen a késői 10-70 évig terjedő következmények nem számíthatók ki, de ezek lehetőségét 2-4 %-ra becsülik.) Ugyanakkor a vizsgált terület lakóinak 45 %-a magát sugárbetegnek tartotta (Darby, Reeves, 1991).

A terrorcselekmények, a repülőgép-eltérítések lelki károsodást okozhatnak

. Akik átélik pl. a többnapos repülőgépfogságot, vagy a két hétig tartó vonatmegszállást Hollandiában, életre szóló megterhelést, lelki sebet hordoznak magukban.

Fontossága miatt külön kell szólni a KZ-szindrómáról, mely a náci koncentrációs táborok lakóinál és a túlélőknél észlelhető (Matussek, 1984; Chodoff, 1988; Middleton, Raphael, 1988). A náci haláltáborok túlélő lakói is állandó halálveszélynek voltak kitéve, s minden emberi méltóságuktól megfosztva embertelen testi-lelki szenvedésen mentek keresztül. Az állandó traumatizációval szemben sajátos tagadással és érzelmi izolációval reagáltak.

Egy magas végzettségű, finom lelkű, depresszív nőbeteg, az auschwitzi tábor egyik volt lakója - ma számára szinte érthetetlenül - elmondja, hogy miként szállította a tábor holttestjeit teljes közönnyel, érzéketlenül.

Az éhezés, az embertelen, állati sorba taszítottság, fizikai túlterheléssel járó gyötrelmek a csont-bőrré aszott embereknél az ún. "muzulmán szindrómához" vezettek: rendszerint súlyos apátiával jártak. Ezek az áldozatok könnyen váltak a halál martalékává s "adták fel magukat".

A túlélés sokszor szerencse dolga volt, de egyéni adottságot is igényelt: bizonyos fokú tagadást, érzelmi izolációt és szociális készséget. A legtöbb túlélőnél azonban különféle utótünetek maradtak a súlyos átéltek nyomán. Ezeket a modern pszichiátria nem a testi károsodás, hanem a pszichés traumatizáció következményeinek tekinti (Matussek, 1984). A túlélők szorongásának és az ellene való védekezésnek változatos formái jelentkezhetnek különféle kényszeres és pszichoszomatikus tünetekben. Ugyancsak gyakori a depresszió és a túlélőknél ismert lelkiismeret-furdalás: ők megmaradtak és a többiek elpusztultak.

Az említett nőbetegnek a mai napig is nyomja a lelkiismeretét idős édesanyjának az auschwitzi táborban történt halála. "Nem voltam elég gondos", "nem vittem időben kórházba" stb. A történet részletei, valamint a beteg depresszív személyisége azonban az ismételt önvádkészségét igazolja - szemben a realitással.

Ugyancsak a túlélők lelkiismeret-furdalására utal alábbi példánk is.

Hegyi katasztrófa: hóviharban eltévedt munkaszolgálatos csapatból egy félcipős fiú kérte bajtársát, hogy segítse leesett cipőjéből a belefagyott havat kikaparni. Társa hiába próbálkozott, s minden további kísérlete a menekülő csoportból való lemaradását és halálát jelentette volna. A félcipős meghalt, s társának mai napig is lelkiismeret-furdalása van: nem tudta megmenteni.

Hatalmas irodalom alakult ki a Holocaust-túlélők és gyermekeik károsodásáról, mely neurotikus depresszív-szorongásos tünetekben nyilvánul meg.

Megdöbbentő leírások születtek (Bettelheim, 1988; Frankl, 1988) arról a náci pokolról, amelyben a koncentrációs táborok túlélői szenvedtek, a be nem hegedő lelki sebekről, a kollektív traumákról, amelyeket soha fel nem tudtak dolgozni. A szörnyű testi és lelki nélkülözéseken, kínzásokon, brutalitásokon átment, a pusztító gázkamra füstjét átvészelőknek gyermekeik és unokái is neurotizálódtak, s részeseivé váltak azoknak a traumáknak, amelyeken szüleik és nagyszüleik átmentek. Pszichoanalitikus és pszichiátriai munkák (Kogan, 1987; Virág, 1990; Szilágyi, 1992) kutatják, miként történt ez az átvitel? Az elszenvedett borzalmak sokszor családi titkot képeznek, melyet egy-egy hangsúlyos szó, szülői hiperaktivitás, s az emögötti feszültség árul el. A titkolózás sokszor odáig ment, hogy a traumatizált szülők még származásukról sem beszéltek. Elhallgatták, hogy szenvedéseik oka az volt - hogy zsidók. (Ebben az elmúlt 40 év társadalmi közege is részes: nem illett arról beszélni, hogy ki a zsidó, sőt a szó kimondása is csaknem tabu volt. Így pl. az újságban nem zsidótemetőről írtak, hanem helyette Kozma utcát említettek.) A gyermekek egy-egy antiszemita kiszólása kapcsán mondták meg csak sokszor a szülők: ők is zsidók. Sajátos szavak: "gáz, vagon, tábort, drótkerítés, szappan, evés, kórház által közvetített feszültségek hőfoka is jelzi az elhallgatott múlt emlékeit" (Virág, 1990). A szörnyű történések a tudattalant állandó izgalomban tartják.

A gettó lakóinak, a munkaszolgálatosoknak üldöztetései, szenvedései ugyancsak súlyos lelki traumatizációt okoztak. A munkaszolgálatosok egyik hegyi "kirándulásáról" leírtam (Hárdi, 1973), hogy 40 emberből hogyan tért vissza élve 34. Közülük utána többen pszichotikusok lettek, akadtak olyan kétnyelvűek, akik "elfelejtették" a magyar nyelvet.

Sajnos különös társadalmi tagadással is találkozunk. Egyesek igyekeztek a történteket bagatellizálni, vagy valótlannak kitaláltnak beállítani, s a nemzet más veszteségeivel szembeállítani. Mintha egy fiait szerető hazának 600 000 zsidó elvesztése nem volna olyan fájdalmas, köztük olyan nagy magyar értékek elvesztése, mint Radnóti Miklós vagy Szerb Antal.

Bár a traumát elszenvedettek megterhelései, személyisége s helyzetei különbözőek, néhány általános szempont azonban adható a megelőzésre, a gyógyításra és rehabilitációra vonatkozóan.

Forrás: http://vitalitas.hu/konyvek/lelekegeszseg

Békés Vera Anna: A holokauszt-szindróma

A holokauszt-szindróma egyik legvitatottabb kérdése az, hogy egyáltalán létezik-e. Pontosabban az, hogy jól körülhatárolható, egységes, másfajta traumák hatásaitól eltérő, sajátos tünetcsoportnak tekinthető-e a holokauszt alatti üldöztetést átélteknél, a későbbiekben megfigyelhető pszichológiai zavarok összessége.

A kérdésre nehezen adható egzakt válasz; a korai kutatások ellentmondásos eredményei és az azokat övező viták azonban ma már háttérbe szorultak, és pszichológiai berkekben a holokauszt okozta lelki sérüléseket legtöbbször az ún. poszttraumás stressz-zavar általános fogalma alá szokás besorolni.

Mielőtt azonban a mai felfogás kérdéseiről beszélnénk, vizsgáljuk meg a témával kapcsolatos kutatások történetének kezdeteit.

Kiindulópontként fontos megértenünk, hogy

a második világháború végén

– az addigi pszichológiai ismeretek alapján – nem feltételezték, hogy az átélt üldöztetéseknek hosszútávon megmutatkozó következményei lesznek. Úgy tűnt, hogy a felszabadulás után a sebek lassan begyógyulnak; a túlélők új életük megteremtésének sokkalta sürgetőbb problémái mellett, nem kerestek lelki panaszaikra segítséget, a szakemberek számára pedig, - mivel az egyedülálló borzalom kezelésében nem támaszkodhattak elődeik tapasztalataira –, nem volt kitaposott ösvény sem a kezelés, sem a kutatás tekintetében. Ennél is fontosabb azonban az, hogy a megfigyelt pszichológiai hatások nehezen voltak beilleszthetők abba, ami az addig uralkodó pszichológiai elméletek alapján elvárható lett volna. A pszichoanalitikus elmélet szerint a neurózis kisgyermekkkori trauma következménye, s mint ilyen, nem alakulhat ki az élet későbbi szakaszaiban, a pszichózis pedig genetikailag determinált. Az első világháború tapasztalatai alapján ugyan beszéltek már traumás, illetve harctéri neurózisról, de úgy vélték, hogy ennek tünetei a trauma bekövetkezését követően azonnal kialakulnak, és viszonylag rövid idő múltán megszűnnek. Mindezek alapján tehát senki sem számított hosszú távú és késleltetetten megjelenő pszichológiai tünetek feltűnésére.

A holokauszt-túlélők tapasztalataival és azok későbbi hatásaival foglalkozó írások először az 1950-es években láttak napvilágot. Ezek nagyrészt pszichoanalitikusok saját, az üldöztetések alatti élményeiről írott beszámolói voltak, majd a későbbiekben egyre több esetleírás, és az ezek teoretizálása alapján írott mű jelent meg. A témával ezen korai időkben foglalkozók közül a legismertebbekké Bruno Bettelheim, Victor Frankl, Elie Cohen, Robert J. Lifton, William Niederland, Judith Kestenberg, Vivian Rakoff és John Sigal munkái váltak.

A pszichológiai segítségért forduló túlélők terápiájából származó egyedi esetleírások meglepően igen sok hasonlóságot mutattak, amiket számos szerző igyekezett elméleti keretbe is foglalni. Ugyanakkor a holokausztnak a túlélőkre és azok családjára gyakorolt hatásával kapcsolatos általános leírásokban, a szerzők saját kulturális hátterétől, személyes tapasztalataitól, intellektuális hagyományától függően, gyakran nagyon is eltérő elképzeléseket fogalmaztak meg.

Nagyobb számú mintán végzett kutatás elsőként 1954-ben történt, amikor a 120 túlélőre kiterjedő vizsgálat nyomán először állították azt, hogy az élmények fizikai és pszichológiai hatása a legtöbb embernél korántsem múlt el. Az ezzel a témával kapcsolatban született cikk állította továbbá elsőként, hogy a tünetek gyakran hasonló mintázatot követnek, melyet összefoglalóan mint koncentrációs tábor szindrómát ismertetett. A tünetek kissé merev és sematikus leírása miatt azonban mindez sokakban kétkedést és hitetlenkedését váltott ki, így maga az elnevezés sem vált elfogadottá.

A témában azonban újabb és újabb vizsgálatok születtek, majd Niederland – azóta szinte klasszikussá vált – közel ezer túlélő vizsgálata alapján írt tanulmánya fontos lépést jelentett a holokauszt pszichológiai hatásainak elemzésében. A szerző megállapította, hogy – bár a tünetek sokfélék, és az egyedi esetekben eltérő kombinációkban és erősséggel jelentkeznek –, a legtöbb túlélőnél viszonylag egységes szindróma jelenik meg. Alapvető vonás továbbá, hogy a tünetek nem azonnal, hanem a traumát követő tünetmentes időszak után, késleltetetten jelennek meg, majd nem enyhülnek, sőt gyakran még erősödnek is. Leggyakrabban a szorongás, ingerlékenység, az összpontosítás és az emlékezet zavarai, fáradtság, alvászavarok, rémálmok és pszichoszomatikus zavarok fordultak elő.

A szorongás,

illetve különféle fóbiák általában a az ismételt üldöztetéstól való félelemmel kapcsolódtak össze. Sokaknál ezt alvászavarok kísérték: este féltek elaludni, majd a rémálmokkal telt éjszaka után felriadtak hajnalban. Az elhúzódó depresszív állapotban fáradtnak, levertnek és üresnek érezték magukat. A depresszív állapotokat gyakran a hozzátartozók elvesztésének feldolgozatlansága tartotta fenn. Az elhúzódó gyász a későbbiekben további problémákhoz vezetett: sokan például arra vártak, hogy halott barátjuk vagy gyermekük egyszer majd csodálatosan újra megjelenik. Mások, akik a felszabadulás után új családot alapítottak, gyermekük születését a nácik kudarcának élő bizonyítékaként, elégtételként vagy kárpótlásként élték meg, és az újszülöttet gyakran korábbi családjuk valamely odaveszett gyermektagjáról nevezték el. E gyerekeket aztán a széltől is óvták, állandó aggodalomban éltek és a legkisebb sérülésre vagy betegségre is szélsőséges reakciót adtak.

Emellett folyamatosan bűntudatban éltek, hogy míg a többség elpusztult, ők maguk életben maradtak. A túlélők gyakran visszavonultan éltek és elszigetelődtek: mivel a legtöbben nehezen vagy egyáltalán nem voltak képesek szavakba önteni az átélt szörnyűségeket, inkább nem is vettek részt társas tevékenységekben. Személyes identitásuk módosult: test- és önképük megrendült, a „más ember lett belőlem”, a „más vagyok, mint a többi ember” érzése kísérte életüket. Szélsőséges esetekben a koncentrációs táborokban fogva tartottaknál megfigyelt „musselman/muzulmán“ vagy élő halott állapotra emlékeztető külsőt öltöttek . (Ez az állapot az érzések megszűnésével, valamiféle lelki zsibbadtsággal jár, amelyben a foglyok az apátia és a reménytelenség olyan mélységébe süppedtek, hogy a halál gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált. Átélője jellegzetes túlvilági, áttetsző, kísértetszerű, és hátborzongató benyomást keltett, a látványt a táborok lakói jól ismerték. )

Mindezekkel együtt járnak továbbá a kognitív és emlékezeti funkciók enyhe zavarai, valamint különféle pszichoszomatikus panaszok – elsősorban az emésztőrendszer, illetve az izom- és csontrendszer megbetegedéseinek – széles skálája. Ritkább esetekben kialakulnak hallucinációval, deperszonalizációs érzéssel és üldöztetéses téveseszmékkel járó pszichotikus állapotok is.

A fenti tünetek természetesen nem általánosak, és nem kizárólag a holokauszt túlélőinél jelennek meg. Mivel azonban a szindróma meglehetősen gyakran és egységesen jelentkezett a holokauszt-túlélőknél, ám a pszichés zavarok hagyományos osztályozásába nemigen volt beilleszthető, Niederland koncentrációs tábor túlélő szindrómának nevezte el. Az általa bevezetett fogalom és a tünetcsoport leírása mérföldkövet jelentett a holokauszt pszichológiai hatásainak elemzésében.

Az 1960-as években egyre nagyobb számban jelentek meg a fentiekhez hasonló tünetekről szóló beszámolók. Az egyik ilyen, 149 túlélővel folytatott vizsgálat szerint a megfigyeltek 97 százalékának még csaknem húsz év elteltével is szorongásos panaszai voltak, és állandóan rettegtek, hogy távollévő szeretteik veszélybe kerülnek, 71 százalékuknak a fogvatartásukkal kapcsolatban visszatérő rémálmaik voltak, sőt gyakran azt álmodták, hogy később született gyermekeik is együtt vannak ilyenkor velük a táborban. 80 százalékuk bűntudatot érzett amiatt, hogy életben maradt, miközben barátai meghaltak, és 92 százalékuk szemrehányásokat tett magának, hogy nem mentette meg rokonait és barátait.

Az ehhez hasonló beszámolók pszichológus berkekben heves vitákat váltottak ki. Túl azon, hogy a hagyományos pszichológiai elképzelésekbe nehezen volt beilleszthető a trauma hatásainak késői megjelenése, a vita főként akörül forgott, hogy a koncentrációs tábor túlélő szindróma önálló jelenség-e vagy pedig csak és kizárólag betegség. A felvetés ellenzői leginkább azt vonták kétségbe, hogy lehetséges-e a holokausztot túlélők sokféle tünetét egyetlen séma köré rendezni és egységes szindrómaként kezelni.

A viták eredményeképpen számos szerző finomított elképzelésén, vagy úgy, hogy a szindróma minimalistább verziójának jogosultsága mellett érveltek, és például legalább egy, a fejfájást, rendszeres rémálmokat és depressziót magában foglaló „túlélő triád” létét feltételezték, vagy inkább a túlélők gondolatvilágában és érzelmi életében jellegzetes témák, csomópontok sajátosságait emelték ki. Mások ugyanakkor a pszichológiai túlélő szindrómán kívül a túlélők jellegzetes háború utáni életvitelét jellemző szocio-politikai „szindróma” sajátosságait kezdték vizsgálni.

A későbbiekben a kép egyre árnyaltabbá vált, végül a kutatók többsége egyetértésre jutott abban, hogy – bár a szindrómában leírtak igen hasznosak mind diagnosztikus, mind elméleti szempontból –, a gyakorlatban az üldöztetés hosszútávú pszichológiai hatásait számos egyéb adottság is alapvetően befolyásolja. Így a túlélő gyermekkori élményei, fejlődési története, családi konstellációja, érzelmi háttere, előtörténete. A holokauszt alatti tapasztalatok is meghatározóak a későbbi tünetek kialakulásában: így például az, hogy mennyi ideig tartott a traumatizáció, a holokauszt ideje alatt egyedül vagy családjával, barátaival volt-e a túlélő, táborban volt-e, vagy esetleg hamis papírokkal bújkált. Illetve a gettőban vagy a táborban szemtanúja volt-e tömeggyilkosságnak, és milyen érzelmi támogatást kapott a családtól vagy barátaitól?

Egy vizsgálat tanúsága szerint, amíg a huzamosabb ideig koncentrációs táborban élők 50%-ánál alakultak ki a trauma hatására a későbbiekben pszichológiai zavarok, addig ez az arány a munkaszolgálatosok és gettókban vagy máshol bújkálók között „csupán” 20% volt.

Alapvetően másképpen reagáltak ezen kívül a történtekre azon kevesek, akiknek lehetőségük volt valamilyen módon aktívan ellenállni (például partizánként, vagy illegalitásban harcolva), mint a táborok áldozatai. A később Izraelben élők számára a háborúkban való részvétel szintén megteremtette egyfajta aktív küzdelem lehetőségét, amit sokan közülük az üldöztetés és a zsidók megsemmisítése elleni harc sikereként éltek meg.

A túlélőkkel kapcsolatos vizsgálatok nagyban stimulálták a párhuzamosan folyó pszichológiai traumakutatást. Ennek eredményeképpen többé nem volt kérdés, hogy az átélt, különféle pszichológiai traumák jól körülírható tünetegyüttest alakíthatnak-e ki. A háborúban harcolók, a természeti katasztrófát, repülőgépszerencsétlenséget túlélők, a nemi vagy másfajta erőszak áldozatainak vizsgálata alapján lassan egyértelművé vált, hogy az olyan események okozta szorongás, amelyek során a személyt vagy egy hozzá közelállót halálos veszély fenyeget, jóval a veszély elmúlta után is megmarad, és jellegzetes tünetek kialakulásához vezet. Ezek közül a leggyakoribb a traumatikus esemény újra- és újraélése álmokban vagy akár ébren, váratlan emlékbetörések során, a megrázkódtatásra emlékeztető helyzetek és tevékenységek, valamint az ahhoz kapcsolódó gondolatok, érzések, az azt érintő beszélgetés kerülése. A traumatizált személy továbbá állandó szorongást és bűntudatot érez, érzelmi válaszkészsége csökken, kapcsolatai beszűkülnek, környezetétől elidegenedik. Hozzávetőlegesen ezek a mai pszichológiai illetve pszichiátriai terminusok szerinti

Poszttraumás stressz-zavar

Időközben kidolgozott diagnosztikus kategóriájának ismérvei. A tünetegyüttes ma a hosszantartó bántalmazás és viktimizálódás legkülönfélébb eseteinek leírására szolgál, és – bár a túlélő szindróma ma is használatos kifejezés –, azt jobbára szintén e fogalom kereteiben értelmezik.

Ugyanakkor úgy tűnik azonban, hogy – bár a legkülönfélébb katasztrófák, háborúk, kínzások alapvetően hasonló pszichológiai hatásokat idéznek elő –, a holokauszt traumája mégis csak összehasonlíthatatlanul mély és hosszútávú következményekhez vezetett.

Ennek ellenére, a trauma hatásainak e kiszélesített vizsgálata nagyban hozzájárult a holokauszt túlélő szindróma megértéséhez és kezelési módszereinek kidolgozásához. A holokauszt túlélőkkel foglalkozó, nagy többségében egyedi esetek leírásából leszűrt elképzelések tárgyalásához képest a nagyobb mintán és kontrollált körülmények között a közelmúltban kidolgozott diagnosztikus és terápiás módszertan áttörést hozott. Ennek jelentősége elsősorban nem is a tünetek hivatalos osztályozhatóságában áll, hanem sokkal inkább abban, hogy a pszichológusok és pszichiáterek széles körének nyújtva ismereteket és hatékony kezelési eszközöket, a még életben lévő holokauszt túlélők számára a szakavatott segítség lehetőségét biztosítja.

Tudjuk, hogy a holokauszt megbetegítő hatását ma is érezzük: egy, az 1990-es években készült vizsgálat szerint a 124 holokauszt túlélő 46 százalékának tünetei a majdnem 50 eltelt év ellenére tökéletesen megfelelnek a poszttraumás stressz-zavar kritériumainak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a klinikai megközelítés korántsem ad teljes képet a túlélő nemzedék pszichológiai állapotáról. Természetéből adódóan a holokauszt hatását a betegség, deformitás, sérülések oldaláról közelíti meg, kevéssé foglalkozik azzal, hogy a pszichológushoz nem forduló többségnek a megrázkódtatások után milyen egyéni erőtartalékokat kellett mozgósítani ahhoz, hogy képesek legyenek új életüket megalapozni a háború után, sikeresen felnevelni gyerekeiket, és egyáltalán, beilleszkedni egy olyan világba, ahol a holokauszt borzalmai megtörténhettek. Állíthatjuk, hogy – bár a poszttraumatikus megbetegedésekről meglehetősen sokat tudunk –, a poszttraumatikus egészségről és alkalmazkodásról sokkal kevesebbet.

Nincs ez így azonban a túlélők leszármazottai, a második, harmadik, sőt ma már negyedik generáció esetében. A holokausztnak a sérüléseken túli, identitás meghatározó következményeire elsősorban a túlélők gyerekeinél kezdtek a pszichológiai, szociálpszichológiai szakemberek felfigyelni. A kezdeményezésben alapvető szerepet játszott a túlélők ezen generációjának egyre tudatosabb viszonyulása a holokauszt örökségéhez, valamint tagjainak aktív hozzájárulása a kutatások elvégzéséhez. De ez már egy másik történet.

Jegyzetek:

Az első ezzel foglalkozó tanulmányok Paul Friedmanntól, E. Minkowski-tól és Leo Eitingertől (Eitinger, L.: Concentration Camp Survivors in Norway and Israel. London, 1964, Allen und Unwin) származtak. Jó példa erre Bruno Bettelheim és Terence Des Pres merőben külünböző nézőpontja. Ld. Bettelheim, B.: The informed Heart. Gleonce, Ill., 1960, Bettelheim, B.: A végső határ. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, illetve Des Pres, T.: The Survivor: An Anatomy of Life in the Death Camps. New York, Oxford University Press, 1976.) Helweg-Larsen, P. és mtsi: Famine and Disease in German Concentration Camps. Complication and Sequels. Acta Psychiatrica et Neurologicall Scandinavica, 1952, 34/83. “Concentration Camp Survivor Syndrome”, ld. Niederland, W.G.: The Problem of Survivor. Journal of Hillside Hospital. 1961/10, pp.222-247., ill. The Psychiatric Evaluation of Emotional Disturbances in Survivors of the Nazi Persecution. In: Krystal, H. (ed.): Massive Psychic Trauma. New York, International Universities Press. 1968. Pp. 8-22. A holokauszttal kapcsolatos korai pszichoanalítikus kutatásokat az alábbi könyvek győjtötték egybe: Krystal, H. (ed.): Massive Psychic Trauma. New York, International Universities Press. 1968., és Krystal, H. & Niederland, W.G.: Psychic Traumatization: After Effects in Individuals and Communities. Boston, Little, Brown. 1971. Bergmann, M.S.& Jucovy, M.E.: Aftermath of the Holocaust - Psychoanalytic Investigations. In: Bergmann, M. S. & Jucovy, M.E. (ed): Generations of the Holocaust. Columbia University Press, New York, 1990. Pp.4-18. A német Moslem, Musselmannen szóból származó kifejezés. Az elnevezés abból ered, hogy a táborokban az éhhalál szélén álló, legyengült foglyok imbolygó mozgása az imára borulásra emlékeztetett. Hasonló állapotot írtak le egyébként a számos borzalmat átélt háborús veteránoknál is, akik a tompultság és teljes érzéstelenség eme szélsőséges megjelenését maguk között „kétezer éves nézésnek” hívták. (Herman, L. Judith: Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület, Budapest, 2003. 61. o.) “Psychic numb”, Robert J. Lifton kifejezése, aki hasonló jelenséget írt le a hirosimai atomtámadást túlélők között. A folyamatos szenvedés és kiszolgáltatottság következtében beálló musselman-állapotot megelőző fázist Henry Krystal „robotizációként” írja le, amikor is az áldozat a túlélés érdekében feladja addigi elveit, világnézetét, autonómiáját, kötődéseit, és kizárólag az életben maradást szolgáló legsűrgetőbb feladatok ellátására képes. (Krystal, H.: Trauma and Affects. Psychoanalytic Study of the Child, 1978/3, pp. 81-116.) Porter, J.N: Id. mű. Porter a Wisconsini Milwaukee-ben megfigyelt kelet-európai, askenázi miliő alapján vetette fel ezt az elképzelést. A holokauszt túlélők háború utáni életútjának sajátosságairól ld. pl. Eitinger, L.: The Concentration Camp Syndrome and its Late Sequelae. In: Dimsdale, J. (ed.): Survivors, Victims, and Perpetrators. New York, Hemisphere Publication Corp., pp. 127-162., Goleman, D.: Holocaust Survivors Had Skills to Prosper. New York Times, 1992. Okt. 6. Section 4, p.1., illetve Hass, A.: In the Shadow of the Holocaust. Ithaca, Cornell University Press, 1990. Kuch, K és Cox, B.J.: Symptoms of PTSD in 124 Survivors of the Holocaust. American Journal of Psychiatry, 1992/3, pp. 337-339. Winnick, H.: Further Comments Concerning Problems of Late Psychopathological Effects of Nazi-Persecution and Their Therapy. Israel Annals of Psychiatry and Related Disciplines, 1967, 5/1. Pp.1-16. Posttraumatic Stress Disorder, PTSD. A „túlélő” kifejezés értelme ugyanakkor mára kitágult: egyes szerzőknél azok is beletartoznak, akik súlyos, ám nem feltétlenül életveszélyes fizikai vagy lelki traumát szenvedtek el. (Pl. Herman, L. Judith: id. mű) Ugyanakkor jogos felvetésnek tűnik, hogy a poszttraumás stressz-zavar kategóriáját érdemes volna kettébontani. Alapvetően különböznek ugyanis az egyszeri, jól körülírható traumatikus esemény és a hosszantartó, ismételt trauma átélésének hosszú távú következményei (a hagyományos traumafelfogás elsősorban az előbbivel foglalkozik). (Ld. Terr, L.C.: Childhood Traumas: An Outline and Overwiv. American Journal of Child Psychiatry, 1991/148, pp.10-20, valamint Herman, L.J: id. mű) A holokauszt túlélőket vizsgáló pszichológiai kutatások módszertani jellemzőiről ad kritikus áttekintést Jacob Lomranz tanulmánya: Lomranz, J.: The Skewed Image of Holocaust Survivor and the Vicissitudes of Psychological Research. In: Echoes of the Holocaust 2000/6. (http://www.holocaustechoes.com/lomranz3.html) Kuch, K. és Cox, B.J.: Symptoms of PTSD in 124 Holocaust Survivors of the Holocaust. American Journal of Psychiatry, 1992, 149/3, pp. 337-340.