Prezentáció: Prof. dr. Kopp Mária: Hit és egészség a mai magyar társadalomban (2008. 05. 30.)

Forrás: www.ihs.hu

A hit, a vallás elfelejtett tényező, vagy tabutéma az orvostudományban? Miért?
Van-e válaszfal az orvostudomány és a vallásos hit között? Ha igen, szükséges-e, hogy legyen?
A vallásos elkötelezettség és gyakorlat előnyös hatással vannak-e az egészségre?

Ha igen,
(1) etikus és helyénvaló lenne-e az orvosoknak, hogy az ilyen jellegű tevékenységeket támogassák?
(2) helytelen és etikátlan lenne-e figyelmen kívül hagyni, vagy ellenezni az ilyen jellegű elkötelezettséget?

Dale Matthews professzor 1999-ben egy Budapesten rendezett tudományos konferencián ezekkel az elgondolkoztató kérdésekkel kezdte előadását a több száz fős szakmai publikum előtt. Ezután az elismert szakember, a hit és egészség kapcsolatának tudományos kutatója, részleteiben foglalkozott a kérdéssel, meggyőző adatokat, saját kutatási eredményeket mutatott be.

Mindenekelőtt igyekszem gyorsan leszögezni, hogy ebben a tanulmányban magam nem vállalkozhatom a címben jelzett téma részletes, árnyalt, minden igényt kielégítő taglalására. Nem tehetem ezt azért, mert egyszerűen a rendelkezésre álló hely nem teszi lehetővé; a vallásos hit és egészségi állapot összefüggéseit ma már könyvtárnyi közlemény taglalja, és néhány éve igényes kézikönyv is megjelent angol nyelven. Nem vállalkozhatom a teljes bemutatásra azért sem, mert magam nem vagyok kutatója, elismert szakembere a területnek. Gyakorló orvosként, hívő emberként azonban felismertem, hogy az emberekkel való foglalkozás során a mindennapi munkánkban sem elég, ha csak a fizikális és a pszichés problémák megoldását tűzzük ki célul, és nem törődünk a spirituális (szellemi) dimenzióval. Azzal a spirituális dimenzióval, amely nem csupán szervesen lényünkhöz tartozik, hanem alapvető fontosságú részünk, életünkben sok dolgot meghatároz, befolyásol, módosít.
Jó néhány évvel ezelőtt elkezdtem tehát keresni, kutatni azokat a tudományos közleményeket, amelyek ezzel a területtel foglalkoznak. Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a téma kiváló magyar és külföldi szakembereivel folytathattam beszélgetéseket, konzultációt, majd az IHS Alapítvány égisze alatt több nagyszabású szakmai konferenciát szervezhettem a hazai szakmai körök – elsősorban az orvostársadalom – számára. Azóta számos fórumon nyílt lehetőségünk beszámolni azokról a tudományos adatokról, amelyek a vallásos hit és az egészségi állapot kapcsolatáról megjelentek.

Történeti visszatekintés

Az orvostudomány és a hit évezredeken át hatékonyan működött együtt a gyógyulás folyamatában. A mózesi törvényekben számtalan – a mai szemmel nézve is bölcs, praktikus – egészségügyi vonatkozású rendelkezés található. A következő újszövetségi történet is jól illusztrálja a papság szerepét a „népegészségügyi rendszerben”.

Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” És amíg odaértek, megtisztultak. Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” És ezt mondta az Úr: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.” (Lukács Evangéliuma 17. rész 11-19)

Jelen tanulmány sajnos azt sem teszi lehetővé, hogy a fenti bibliai szakaszt részletes elemezzük. Nem taglalhatjuk, hogy Jézus számára az egész ember (test-lélek-szellem egysége) gyógyulása volt igazán fontos, és hogy ez csak annál az egynél történt meg, aki visszatért hozzá. Itt csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy a papság szerepe volt az, hogy gyógyultnak, tisztának nyilvánítsák az egykor leprás, és emiatt elkülönített, kiközösített embert. Az ő hatáskörükbe tartozott mindaz a felelősség, melyet manapság nálunk zömmel az ÁNTSZ gyakorol.

A bibliai szakasszal kapcsolatban még egy érdekességre azonban érdemes odafigyelnünk. Nevezetesen arra, hogy ennek az evangéliumnak (és az apostolok cselekedetiről szóló könyvnek is) a szerzője Lukács, aki foglalkozása, hivatása szerint orvos volt. Művelt, görög emberről van szó, aki minden bizonnyal a Hippokratészi esküt letéve működött. Ő maga nagy valószínűséggel nem volt személyes tanúja mindannak, amit az evangéliumban leír, azonban – mint arról Teofilusnak, az általunk ismeretlen, ám művelt kortársának beszámol – pontosan utánajárt mindannak, amit aztán sorjában lejegyzett.

A keresztyénség korai időszakától kezdve egészen a reformáción át az orvoslás és a vallás közötti kapcsolat szoros maradt. Az első kórházakat kolostorokban hozták létre, és a missziós mozgalmak is összekötötték a fizikális gyógyulást a spirituális megtéréssel.
A teljesség igénye nélkül hadd álljon itt kiragadva példaként néhány olyan tudós, akik maguk elkötelezett hívő emberek voltak, és akiknek a munkássága bizonyos tekintetben mérföldkő volt az orvostudomány fejlődésében. Ambroise Pare (1510-1590) radikális újításokat vezetett be a sebészetben, Edward Jenner (1749-1823) a himlő elleni védőoltás felfedezője és alkalmazója, Thomas Sydenham (1624-1689), akit az „angol Hippokratész” névvel is illetnek, James Paget (1814-1899) sebész, akiről az általa leírt csontbetegséget nevezték el, Denis Burkitt (1911-1993), akinek a nevéhez fűződik a róla elnevezett lymphoma azonosítása.

A XVII. századra repedések, hasadások jöttek létre az orvostudomány és a vallás kapcsolatában. Magyarázható ez részben az egyházi hatalom növekedésével és az empirikus tudomány egyre nagyobb terjedésével. A természettudomány kisajátította a testet (beleértve később az agyat is) mint saját hatáskörébe tartozó területet, míg a valláshoz csupán a spirituális dimenziót rendelte. A vallás ellen igen prominens személyiségek emelték fel szavukat, tollukat, és meglehetősen szélsőséges megfogalmazásokkal bélyegezték meg:

- „a nép ópiuma” (Marx)
- „átfogó kényszerneurózis… infantilis tehetetlenség… regresszió a primer nárcizmushoz...” (Freud)
- „pszichotikus epizód” (Horton, 1974)
- „a temporális lebeny diszfunkciója” (Mandel, 1980)
- „borderline pszichózis… regresszió, menekülés, kivetítés a primitív gyermeki állapotra.” (Group for the Advancement of Psychiatry, 1976)

1984-ben az Egyesült Államok Tudományos Akadémiája a következőket fogalmazta meg: „A vallás és a tudomány gondolatvilága kölcsönösen kizárja egymást. Amennyiben ugyanabban a kontextusban beszélünk róluk, mindkettőt óhatatlanul félreértik…”

A felsorolt példákból, megfogalmazásokból érezhető a magabiztosság, az arrogancia. Nagyon sokszor az ilyen megközelítés táptalaja nem más, mint a szűklátókörűség, a bizonyos fajta beszűkültségből adódó büszkeség. Érdemes felfigyelni arra, hogy a felsorolt példák mind az ún. civilizált nyugatról származnak; további oldalakon lehetne taglalni azt az elképesztően szélsőséges és brutális gyakorlatot, hogy egy-egy kommunista országban az elkötelezett, hívő emberek zárt osztályra kerültek, és ott a legdrasztikusabb kezelésben volt részük...

Mit mutatnak az adatok

Az utóbbi évtizedekben számtalan olyan tudományos vizsgálatot publikáltak neves szaklapokban, melyek a hit és az egészség összefüggéseit tanulmányozták. Ezeken felül természetes, hogy tudományos ismeretterjesztő folyóiratokban, magazinokban, valamint az elektronikus médiában (rádió, televízió, internet) is széles körben taglalják a témát. Részben itt is a tudomány eredményeinek taglalásával, elemzésével találkozunk, gyakran pedig egy-egy esetről hallhatunk, olvashatunk. Ilyenkor nem mindig jellemző a tudományos igényesség, a műsort vagy cikket nagymértékben meghatározza az, hogy a szerzője éppen milyen üzenetet akar átadni a nézőnek, hallgatónak, olvasónak.

Annak érdekében, hogy a kedves olvasó objektív tájékoztatást kapjon, jelen tanulmányban kizárólag a jegyzett, elismert szakmai folyóiratokban közölt cikkek eredményeiből válogattam.

Kezdjük a sort azokkal az összefoglaló munkákkal, melyek visszatekintve elemzik a témában korábban már közölt vizsgálatokat.
Craigie 1990-ben számolt be eredményeiről. A Journal of Family Practice-ben (a háziorvoslás szakfolyóiratában) 10 év alatt megjelent, a keresztény elkötelezettség hatásait vizsgáló közleményeket tekintette át, és azt találta, hogy az összes cikk 81%-ában a szerzők pozitív, 15%-ában semleges, 4%-ában pedig negatív összefüggést találtak a hit és az egészségi állapot között.

Levin és Vanderpool 1987-ben megjelent cikkében a vallásos alkalmakon való részvétel gyakoriságának felmérésével készült epidemiológiai kutatások eredményeit elemezve – több mint 100 publikáción – ugyanezt az arányt találta, vagyis 81% pozitív, 15% semleges, 4% káros hatást mutatott.
Larson és munkatársai a vezető pszichiátriai folyóiratok vallásos hitet tanulmányozó közleményeit átnézve 83%-ban pozitív, 14%-ban semleges és 3%-ban káros kapcsolatot találtak a hit és a mentális egészség között.
Koenig pedig azt írja a szakterület első kézikönyvében, hogy a több mint 1.200 tanulmány és 400 összefoglaló közlemény 60-80%-ban a spiritualitás (vallásos hit) és az egészségi állapot között kedvező kapcsolatot mutatott.

Az összefoglaló, összegző munkák után nézzük meg egy kicsit részleteiben is, hogy a kutatók mely területeket vizsgálták. Ennek bevezetéseként megállapítható (Matthews), hogy „a publikált empirikus adatok nagy százaléka azt mutatja, hogy a vallásos elkötelezettség jótékony szerepet játszik

- a mentális és fizikális betegségek megelőzésében,
- az azokkal való megbirkózás megkönnyítésében,
- a betegségből való felgyógyulás elősegítésében”
Haladjunk tehát a betegségmegelőzéstől a felgyógyulás irányába, nézzünk konkrét tanulmányokat, pontosan fogalmazott megállapításokat.

Betegségmegelőzés

A mai orvostudományban ismét egyre több szó esik a megelőzésről (prevenció). Magam gyermekorvosként ezt különösen fontosnak tartom, üdvözlöm. Igen fontos, hogy ne csupán a „tűzoltással” foglalkozzunk, hanem tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy egyes betegségek ne is alakuljanak ki. A szakirodalom adatai szerint is lényeges szerepe van a spiritualitásnak (vallásos hitnek) a prevencióban.

Hummer és munkatársai 1999-ben publikálták nagyszabású felmérésük eredményeit. Úgy vélem, hogy megállapításaik mellett nem lehet csak úgy egyszerűen elmenni és legyinteni azoknak sem, akik egyébként szkeptikusan állnak ehhez a kérdéshez. Nem hagyható figyelmen kívül ez a közlemény, hiszen több mint 21 ezer lakoson (21.204) végezték a vizsgálatot, akiket 10 éven át követtek. Azt találták, hogy több mint 7 évvel élnek tovább azok, akik hetente legalább egyszer járnak templomba/gyülekezetbe, mint azok, akik soha nem járnak. Ugyanezt vizsgálva a színes bőrűek esetén, kétszeres, azaz 14 évnyi különbséget találtak. Az eredmények összefoglalását mutatja az 1. ábra.
Megállapították azt is, hogy a rendszeresen templomba/gyülekezetbe járók között erősebb szociális kötelék és egészségesebb életmódi szokások voltak jellemzők. Már itt leszögezhetjük, hogy ezek az egyik lényegesebb különbségek hívő és nem hívő között, melyek protektív, védő hatású tényezőként szerepelnek a betegségek kialakulásával szemben.

Oman és munkatársai 5 éven át követtek mintegy 2 ezer (2.025) 55 évnél idősebb amerikai embert, és eredményeik összhangban vannak az előbb bemutatott tanulmánnyal. Mindkét nem esetén a hetente templomba/gyülekezetbe járók halálozási aránya bizonyult a legalacsonyabbnak; a templomba/gyülekezetbe nem járóké a legmagasabbnak. Ismét adja magát a magyarázat, hogy biztosan a szociális kapcsolatok jelentik a kulcsot. Ez a tanulmány azonban éppen arra mutat rá, hogy a hívő embereknél többről, másról is szó van, hiszen a szerzők megállapítják, hogy egyéb szociális tevékenységek (pl. Rotary Club tagság vagy önkéntes kórházi munka) nem jártak ilyen előnnyel a vizsgálat népességnél. Azoknál az önkéntes munkát végzőknél, akik ugyanakkor templomba/gyülekezetbe is járnak, összeadódott a preventív (betegségmegelőző) hatás.

Koenig professzor, aki egyik legaktívabb kutatója, előadója, szószólója a hit és egészség kapcsolata tanulmányozásának, ezen a ponton előadásaiban – minden különös kommentár nélkül – előszeretettel utal a Biblia egyik Ószövetségi könyvére, amelyben a következő olvasható:
„A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet. Mert általam sokasodnak meg napjaid, és gyarapodnak életed évei.” (Példabeszédek 9, 10-11)

Nézzünk még néhány konkrét vizsgálatot azokról a területekről, ahol nyilvánvalóan a betegségmegelőzésről van szó.

A kutatók szeretik az egypetéjű ikerpárok vizsgálatát, hiszen náluk a genetikai állomány gyakorlatilag egyezőnek vehető, az észlelt különbségek egyéb, környezeti hatásokkal magyarázhatók.

Kendler és munkatársai csaknem 2 ezer egypetéjű, női ikerpárt vont be vizsgálatába (átlagéletkoruk 30 év). Megállapították, hogy a hívők között statisztikailag kimutathatóan (szignifikánsan) alacsonyabb volt a dohányzás, az alkoholizmus és a depressziós tünetek előfordulása – ezek pedig természetesen igen nagy szerepet játszanak a betegségek kifejlődésében, ill. megelőzésében.
Az öngyilkossággal, öngyilkossági kísérletekkel is foglalkoznak tanulmányok, ezekből kettőt emelek ki. Comstock és munkatársai közlik, hogy a rendszeresen templomba/gyülekezetbe járók négyszer ritkábban követnek el öngyilkosságot, mint a templomba/gyülekezetbe nem járók, míg Gartner és munkatársai megállapítják, hogy kifejezetten erős protektív (védő) kapcsolat igazolható a komolyabb hitbeli elkötelezettség és a ritkább öngyilkosság között.

Nagyon érdekes vizsgálatról számolt be Moore és munkatársai 1990-ben. Arra a kérdésre próbáltak választ keresni, hogy vajon mely tényezők játszanak fontos szerepet az egyetemista fiatalok életében abban, hogy náluk később esetleg alkoholizmus alakuljon ki. Nyomon követték több, mint ezer (1.014) férfi orvostanhallgató majd orvos életét, és ún. relatív kockázatban adták meg eredményeiket, vagyis kifejezték, hogy az egyes tényezők hányszoros kockázatnövekedést jelentenek a kontrollhoz képest. Eredményeik szerint a „korábbi alkoholproblémák” 3,1-szeres, a rendszeres alkoholfogyasztás 3,6-szoros, a „vallásos érdeklődés hiánya” pedig a legmagasabb, azaz 4,1-szeres relatív kockázati tényező.

A dohányzás ellen is védő faktornak tekinthető a hit, a vallásos elkötelezettség és gyakorlat. Koenig adatai szerint (mintegy 4.000 fős mintán végezte vizsgálatát 1998-ban) azok között, akik rendszeresen jártak keresztény összejövetelekre és rendszeresen imádkoztak (vagy olvastak Bibliát) kilencszer kevesebb dohányzó volt. Ebben a vizsgálatban külön megállapítja a közösségben megélt hit (az összejöveteleken való részvétel) fontosságát, hiszen itt ez bizonyult a legerősebb védő tényezőnek a dohányzással szemben (erősebb, mint az ima és a bibliaolvasás önmagában).

Koenig ugyanezen a népességen a vérnyomásra gyakorolt hatásokat is vizsgálta. Könnyű belátni, hogy a betegségek megelőzése szempontjából kulcsfontosságú paraméter a normál tartományba eső vérnyomás. Megfordítva: közismert, hogy az emelkedett vérnyomást számos betegség igen erős rizikótényezőjeként tartjuk számon. A felmérés eredménye szerint a magas vérnyomás kockázata 40%-kal kisebb azok között, akik rendszeresen járnak templomba/gyülekezetbe és naponta imádkoznak vagy olvassák a Bibliát – itt tehát együtt érvényesül a mély személyes elkötelezettség és a hit közösségben megélt formája. Érdekes, hogy adatai szerint ez a védőhatás erősebben érvényesült a feketéken, mint a fehéreken.

További részletes adatokkal nem untatom a kedves olvasót, megemlítem azonban, hogy az eddig bemutatottakon kívül közöltek eredményeket a drogozással, fiatalkori veszélyekkel, erőszakkal, devianciával, balesetekkel, családon belüli bántalmazással/erőszakkal kapcsolatban is, amelyekben a hit/vallásos elkötelezettség protektív, azaz védő tényezőként szerepel.

A betegséggel való megbirkózás (coping)

Néhány évvel ezelőtt az egyik legjelentősebb brit orvosi lap szerkesztőségi közleménye foglalkozott ezzel a témával. A bemutatott páciensről címszavakban a következőket lehetett megtudni:

- 83 éves nő
- többszörös, súlyos belgyógyászati probléma
- krónikus, progresszív, szüntelen fájdalom
- mindenféle orvosi kezelés hatástalan
- korlátozott anyagiak – egyedülálló
- DE pszichésen jó állapotban van
- pozitív, reménykedő és optimista
- önellátó, nem szorul segítségre
- mások segítése foglalkoztatja

A cikkben feltették a kérdést, hogy milyen módon képes erre? A válasz konkrét és egyértelmű volt:
„Nem foglalkozom a fájdalommal. Egyes betegeken úrrá lesz a fájdalom. Rajtam nem. Én sokat imádkozom... Hiszek Istenben, rábízom egész szívemet, testemet és lelkemet... Előfordul, hogy amikor elmélyülök az imádságban, hirtelen enyhül a fájdalmam. El tudok aludni, és amikor felkelek, el tudok végezni különböző dolgokat magam körül. Tehát az imádság sokat segít nekem – átadom Istennek szívemet és lelkemet – így semmi felől nem kell aggódnom. Ő vezeti, irányítja az embert és gondját viseli. Ebben hiszek. Ez szilárd meggyőződésem... Isten vezet és irányít… Imádkozom minden nap. Ővele járok, beszélgetek Vele. Olvasom a Bibliámat és imádkozom… Ebbe kapaszkodom, mert ezt senki el nem veheti tőlem.”

A betegség elhordozása, elviselése, a szenvedéssel, fájdalommal való megküzdés tűnik a mindennapi orvoslás egyik legkomolyabb kihívásának. Manapság komolyan felszerelt centrumokban külön specialista foglalkozik azokkal, akik hosszabb távon fájdalommal kénytelenek élni, és mindent megtesz a krónikus fájdalom enyhítésére. Ezekben az esetekben különösen nagy jelentősége van annak, hogy a beteg miként viszonyul saját állapotához. Minden egyéb krónikus betegségnél is fontos a beteg együttműködése, azaz az a fajta hozzáállás, hogy betartja-e az orvos utasításait, beveszi-e a gyógyszereket, hajlandó-e változtatni életmódbeli dolgokon.

Koenig tankönyvében összefoglalást ad a megjelent közleményekről. Ezek az adatok betekintést adnak abba, hogy milyen területeket vizsgálnak a kutatók. A zárójelben a pozitív összefüggést adó és az összes vizsgált közlemény aránya látható.

- az élet célja és értelme (16 vizsgálat közül 15-nél) (15/16)
- depresszió és az abból való felgyógyulás (60/93)
- öngyilkosság (kevesebb) (57/68)
- jóllét, remény és optimizmus (91/114)
- szorongás és félelem (kevesebb) (35/69)
- kielégítő, stabil házasság (35/38)
- szociális támogatás (19/20)
- alkoholizmus/drogozás (kevesebb) (98/120)
- deviancia (ritkább) (28/36)

Melyek azok a fontos tényezők, faktorok, melyeken keresztül a hitbeli meggyőződés, vallásos elkötelezettség ilyen pozitív szerepet játszik a betegséggel való megküzdésben? Az előbb idézett tankönyv szerzője a következőket sorolja fel:

- pozitív, optimista világnézet
- cél és értelem
- lelki harmónia
- remény (és motiváció)
- a személyiség megerősítése
- felsőbb hatalom iránti érzékenység (imádság)
- követhető minta a szenvedésre (fokozza az elfogadást)
- vezetés a döntéshozásban (csökkenti a stresszt)
- válaszok a végső kérdésekre
- társadalmi támogatás (emberi és isteni)

A betegségből (műtétből) való felgyógyulás

Oxman és munkatársai mintegy kétszáz (232) előre tervezett szívműtéten átesett beteg túlélési és felépülési arányát vizsgálták. 1995-ben közölték eredményeiket. Leírják, hogy a magát mélyen vallásosnak tartó 37 beteg közül egy sem halt meg a műtétet követő 6 hónapos időtartam alatt, pedig ezen időszak alatt összesen 21 beteg (az összes beteg 9%-a) halt meg. Még inkább látszik a különbség, ha azzal a csoporttal hasonlítjuk össze őket, akik ritkán, vagy soha nem járnak templomba ill. gyülekezetbe, náluk a betegek 12%-a halt meg 6 hónap alatt.

Harris és munkatársai szervtranszplantációt követően 1 éven át vizsgálták a recipienseket (a szervet kapókat) 1995-ben. A gyülekezeti/vallásos összejöveteleken rendszeresen részt vevő elkötelezett hívők fizikális és mentális állapota, valamint a kezelésben való együttműködése (compliance) jobb volt, és ritkábban aggódtak állapotuk felől a műtétet követő 12 hónapos vizsgálat során.

A kezelés eredményének javítása

Nagyon izgalmas és érdekes próbálkozás az imádság „eredményének” tudományos megközelítése. Ezen a helyen természetesen nem vállalkozhatok teológiai eszmefuttatásra, de még ara sem, hogy részletesen ismertessem a kutatók sokszor igen eltérő álláspontját ezzel a kutatási területtel kapcsolatban. Arra szorítkozom csupán, hogy két olyan vizsgálat eredményét mutatom be, melyekben az ún. közbenjáró imádság (remote intercessory prayer) szerepét tanulmányozták.

Cha és munkatársai 2001-ben közölték vizsgálatuk eredményeit. Kétszáz (219) 26-46 éves, mesterséges megtermékenyítésben (in vitro fertilizáció és embrio-transfer) részt vevő asszonyt bontottak két csoportra. A nők egy dél-koreai klinikán kapták a kezelést. Az egyik csoportért komoly hívők imádkoztak az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában, a másik csoportért ezek az emberek nem imádkoztak. A vizsgálatot úgy tervezték, hogy az megfeleljen a legmagasabb tudományos igényeknek is, és így értékelhető legyen. Az imádságról sem a kezelt asszonyok, sem pedig a kezelőorvosok nem tudtak (ún. kettős-vak vizsgálat), a csoportok beosztása véletlenszerű volt (ún. randomizált vizsgálat), a statisztikai elemzéshez az ún. zavaró tényezőket igyekeztek kiküszöbölni.
A vizsgálat eredményeként a szerzők azt közlik, hogy az eredményességet nézve minden tekintetben különbséget találtak a két csoport között. A megtermékenyítés gyakorisága a „közbenjáró imádság”-csoportban 50% volt, ami kétszerese (!) a kontroll-csoportnak, ahol 26 % volt a megtermékenyítés. A beágyazódási gyakoriságnál szintén kétszeres (100%-os különbség!) volt a „közbenjáró imádság”-csoport sikere (16,3%) szemben a kontroll-csoport 8,0%-os beágyazódásánál.
A szerzők – akik maguk nem vallásos hívő emberek – eredményeik bemutatása után úgy gondolják, hogy további vizsgálatokat igényel még az, hogy megtalálják az igen jelentős különbség „igazi” okát. A kérdésfelvetés érdekes, mondhatnánk talán azt is, hogy érthetetlen, hiszen ők maguk kifejezetten az imádságot akarták vizsgálni, így is tervezték meg a tanulmányt, és az eredményeket mégis hitetlenkedve fogadták. Becsületükre legyen azonban, hogy eredményeiket objektív módon közölték.

Byrd tanulmánya úttörőnek számított a közbenjáró imádság hatásának vizsgálata területén. 1988-ban az előzőleg bemutatotthoz hasonlóan ún. kettős vak, prospektív, randomizált, kontrollált klinikai vizsgálatot tervezett, ahol az imacsoport a kórházon kívül volt. Kardiológiai intenzív osztályon fekvő betegeket bontottak két csoportra, náluk nézték az imádság eredményét. Ebben a tanulmányban csak olyan kisebb paraméterekben találtak statisztikailag is értékelhető különbséget a „közbenjáró imádság”-csoport javára mint a kisebb antibiotikum-, diuretikum-felhasználás és a ritkább lélegeztetés.

Lépjünk tovább, és nézzünk néhány adatot azokról a területekről, ahol nem nehezítik az értékelést az imádsággal kapcsolatos teológiai viták.

Koenig tankönyvében összefoglalást ad a megjelent közleményekről. A zárójelben ismét a pozitív összefüggést adó és az összes vizsgált közlemény aránya látható.

- jobb immunfunkció (5 vizsgálat közül 5-nél) (5/5)
- rák esetében alacsonyabb mortalitás (5/7)
- alacsonyabb vérnyomás (12/14)
- kevesebb szívbetegség (11/16)
- kevesebb stroke (pl. agyvérzés) (1/1)
- alacsonyabb koleszterinszint (3/3)
- csökken a dohányzás (23/25)
- növekvő hajlam testmozgásra (3/5)
- csökkenő hajlam az elhízásra (0/6)
- alacsonyabb mortalitás, hosszabb túlélés (39/52)

Hazai adatok

Jelenlegi munkámban eddig elsősorban észak-amerikai adatokat mutattam be, hiszen a legtöbb közlemény ott jelent meg; a vizsgált népesség főként protestáns keresztyén. Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy hazánkban is egyre több kutató foglalkozik a hit és egészség összefüggésével, számos publikáció jelent meg Magyarországon is. Az egyik legjelentősebb felmérést Kopp Mária és Skrabski Árpád végezte. Hungarostudy-nak nevezett tanulmányukban 1988-ban 21.000, 1995-ben és 2002-ben egyaránt 12.600 személyt vizsgáltak azzal a céllal, hogy egészségi állapotukat, szociális, kulturális, pszichológiai, életmódbeli hátterüket elemezzék. Értékelték a vallásgyakorlás és a pszichés egészség összefüggéseit. Eredményeiket röviden az alábbiakban összegezhetjük:
Azok, akik inkább gyakorolják vallásukat, az országos átlaghoz képest

- kevésbé dohányoznak
- kevesebb napig voltak betegek a megelőző évben
- munkaképességük jobb
- jobb az életminőségük (a WHO kritériumok szerint)
- kevésbé depressziósak, ellenségesek
- kooperatívabbak
- megbirkózási módjaik adaptívabbak
- több társas támogatást kapnak

A vallás fontosságának szerepe

- kevesebb dohányzással, töményalkohol-fogyasztással
- magasabb kooperativitással és toleranciával
- adaptívabb megbirkózási stratégiákkal
jár együtt.

Az is kimutatható volt, hogy a krónikus betegek számára (akiknél a munkaképesség a betegség miatt csökkent, vagy a depresszió jelenti az elhúzódó betegséget) megnő a vallás, a spiritualitás fontossága.

Hatásmechanizmus

Rögtön elnézést kell kérnem ezért a csúnya alcímért. A „hatásmechanizmus” szót az orvostudományban leginkább a gyógyszertanban használjuk, és azt értjük rajta, hogy egy bevett, beadott, alkalmazott gyógyszer milyen módon fejti ki azt a kívánt hatást, amiért egyáltalán javasoljuk. Nyilvánvaló, hogy ebben a tudományágban elsősorban a biokémiai, élettani folyamatokat vizsgálják és elemzik, és ezek is rendkívül bonyolultak. Ha pedig egy kicsit továbbmegyünk, még a gyógyszerek hatását is befolyásolhatják pszichés és spirituális tényezők, amelyekről általában kevés szó esik.
A gyógyszerek hatása leírásánál sokkal nehezebb feladat annak taglalása, hogy a vallásos hit, spiritualitás pontosan milyen folyamatokon keresztül hozza létre azokat a pozitív változásokat, melyek az eddig bemutatott tanulmányokban olvashatók. Csak, hogy a legmarkánsabb eredményt ismét megemlítsem: hogyan hoz létre a hit 7 év (feketéknél 14 év!) várható élettartambeli különbséget? „Egyszerű”, csupán biokémiai, élettani válasz nem adható.
Ebben a szakaszban Koenig modelljét mutatom be a 2. ábrán. A szerző itt arra törekedett, hogy kizárólag azokat a faktorokat tüntesse fel, melyek a tudomány számára is megközelíthetők, mérhetők. Látszik, hogy a hit pozitív hatással van a mentális egészségre, a hívők szociális támogatottsága kifejezettebb és (általában) egészségesebb életet élnek. Ez a három tényező pedig jelentős hatással van a stresszhormonokra, az immunrendszerre, a vegetatív idegrendszerre, és jótékonyan befolyásolja a betegséghez való hozzáállást, a kezelésben való együttműködést, valamint kisebb a kockázata valamiféle veszélyes életmódnak. Mindezek pedig gyakorlatilag minden szervrendszerre hatnak, és a kutatás adatai szerint védelmet jelentenek az egyes betegségekkel szemben (ezeket az ábra jobb oldalán látjuk felsorolva). Természetesen nem tekinthető lezártnak a kutatás ezen a területen sem. A szakemberek egyetértenek abban, hogy jobban meg kell ismerni azokat a mechanizmusokat, melyek szerepet játszanak a hit és egészség kapcsolatában.

Szakemberképzés

Az eddigi adatokra lehet azt mondani, hogy „nagyon szép”, és talán azt is, hogy „meggyőző”. Mindez azonban semmit sem ér, ha a felnövekvő szakember-generáció (orvosok, pszichológusok, társadalomtudósok, stb.) nem értesülnek az eredményekről. A kérdés tehát adott: Milyen szerepet kap a szakemberképzésben a spiritualitás és az egészségi állapot összefüggésének bemutatása?

Graves és munkatársai 2002-ben megjelent közleményükben arról számolnak be, hogy az Egyesült Államok 126 orvosegyeteméből már 86 biztosít lehetőséget arra, hogy a hallgatók ezen az igen fontos területen is képzést kapjanak. Példának hozza a University of Missouri (Kansas City) III. éves orvostanhallgatóinak lehetőségeit, akik előadásokat hallgatnak a témában, kiscsoportos gyakorlatok keretében gyakorolják az ún. spirituális anamnézis (a hitbeli/vallásos háttér feltérképezése – részletesen l. később) fölvételét, valamint a kórházlelkész mellett egyéni képzésre is módjuk nyílik.

Természetesen nemcsak az egyetemi hallgatóknak, hanem a szakorvosjelölteknek, a rezidenseknek is szükségük van a továbbképzésre. Pettus szintén 2002-ben számolt be a University of Massachusetts (School of Medicine Pittsfield) belgyógyász-rezidenseinek felkínált lehetőségekről, az elérhető forrásokról. Álljon itt néhány kiragadott példa ezekből:

- workshop: Hogyan közöljünk rossz híreket?
- havi előadás: A hit és a tudomány összefüggései zsidó-keresztény szemléletben (pl. spirituális anamnézis stb.)
- irodalmi áttekintés: A hit és egészség „evidence based” (bizonyítékon alapuló) közleményeiről
- hospice: haldoklás, fájdalom, palliatív medicina
- lelkigondozóval közös gyakorlat: 2 nap évente
havi konzultáció, esetmegbeszélés

Messicomer és munkatársai egy neves szaklapban arról számoltak be, hogy Pennsylvania állam egyik egyetemén 20 gyakorló orvos hetente találkozott, hogy a Biblia alapján teológiai témákról beszélgessen. Elsődleges céljuk a spirituális növekedés volt. A tanulmányban megvizsgálták, hogy rendszeres találkozásuknak milyen eredményei látszottak, tanulmányozták az orvosok egymáshoz való viszonyulását is. Közleményükben megállapítják hogy a résztvevőknél javult a probléma-megoldási képesség, orvosi munkájuk okozta nehézségeikről nyíltabban tudtak beszélni, valamint növekedett orvosi hivatástudatuk is.

Spirituális anamnézis

Ez a rettenetesen hangzó idegen kifejezés talán némi magyarázatot igényel. Az orvosi gyakorlatban anamnézisnek nevezzük a kórelőzményt. Az anamnézis felvétele az a beszélgetés orvos és páciense között, melynek során a doktor a panaszok jelentkezéséről, azok jellemzőiről érdeklődik, ám magában foglalja a részletes anamnézis többek között a korábbi betegségeket, az életmódot (alkohol-, drogfogyasztás, étrend, stb.), a környezetet, lakást, a családtagokat; gyermekeknél a születés körülményeit, bizonyos esetekben pedig olyan területet is mint pl. a szexualitás. A gondos anamnézis tehát minden olyan dolgot érint a páciens életében, amely az egészségi állapot, a gyógyulás-rosszabbodás tekintetében szerepet játszhat.

Mindeddig azt próbáltam érzékeltetni, hogy a hitbeli meggyőződés, vallásos elkötelezettség lényeges szerepet játszik az ember egészségi állapotában. Miért van az, hogy a mindennapi orvosi gyakorlatban mégsem esik szó erről? Miért maradnak ki olyan kérdések, amelyek adott esetben az ember egész életét meghatározó területekre kérdeznek rá? A válasz talán az, hogy azért, mert senki nem tanította, hogy ez fontos lehet. Valóban, manapság hazánkban (de a legtöbb országban szintén) csak elvétve lehet hallani arról, hogy a kezelőorvosnak azzal is tisztában kell lennie, hogy páciensének milyen a spirituális érdeklődése, hitbeli meggyőződése, vallásos gyakorlata. Valahogy tehát rá kell kérdezni a beteg hitéletére, és ezt nevezzük spirituális anamnézisnek.

A kutatók számos (igen bonyolult) kérdőívet dolgoztak ki annak érdekében, hogy különböző csoportokat lehessen meghatározni, majd azokat elemezni, összevetni, és következtetéseket levonni. A mindennapi munka, a páciensekkel, kliensekkel való foglalkozás szempontjából azonban már néhány kérdés is megfelelő tájékozódást eredményezhet. Talán fölösleges is megemlítenem, hogy minden egyes terület, melyet az orvos a pácienstől megtud, szigorúan a titoktartás területéhez tartozik, azokat kizárólag a páciens javára lehet felhasználni. Így van ez a szedett gyógyszerekkel, korábbi műtétekkel kapcsolatban csakúgy, mint a szexuális szokások vagy hitbeli meggyőződés kérdésében. Melyek tehát a spirituális anamnézis javasolt kérdései?

Nézzünk gyorsan két egyszerű példát a szakirodalomból!

Egy 1999-es amerikai belgyógyászati ajánlás szerint a súlyos állapotban, halálos betegségben szenvedőket kezelő orvosok tegyék fel a következő kérdéseket:

- A hit (vallás, spiritualitás) fontos-e Önnek ebben a betegségében?
- A hit (vallás, spiritualitás) fontos volt-e eddig Önnek élete más területein?
- Meg tud-e beszélni hitbeli kérdéseket valakivel?
- Szeretne-e hitbeli kérdésekről beszélni valakivel?
Koenig a mindennapi pszichiátriai gyakorlatban a következőket kérdezi:
- Milyen gyakran jár templomba/gyülekezetbe vagy más egyházi összejövetelekre?
- Milyen gyakran szán időt az imádságra, Bibliaolvasásra (tanulmányozásra), elmélkedésre?
- Tapasztalom, hogy Isten jelen van az életemben.

Koenig professzor – a hatalmas mennyiségű irodalmi adat és saját kutatásai alapján – arra a meggyőződésre jutott, hogy minden orvos munkájának legyen része a spirituális anamnézis fölvétele. Hosszú évek óta azon dolgozik, hogy ezt minél szélesebb körben ismertesse, propagálja.

Gyakorlati következtetések

Mit tegyen tehát a gyakorló orvos, pszichológus, szociális munkás, mindaz a szakember, aki segítőként emberekkel foglalkozik?

- Vegye fel a spirituális anamnézist!
- Tartsa tiszteletben, értékelje és támogassa páciense hitgyakorlatát!
- Segítse a spirituális igények kielégítést!

Könnyen belátható, hogy ez a három dolog bárkitől elvárható, ezek megtételéhez nem szükséges, hogy a szakember maga elkötelezett hívő/vallásos legyen (ahhoz, hogy az alkoholizmusról kérdezzünk, nekünk nem kell alkoholistának lenni).

A negyedik javaslatnál azonban szűkíteni kell egy kicsit az ajánlást. Abban az esetben, ha a spirituális anamnézis során kiderül, hogy orvos és páciense azonos vallású, és a beteg megfelelő élethelyzetben igényli, az is javasolható, hogy a beteggel a kezelőorvos együtt imádkozzon. Mint minden egyéb orvosi beavatkozásnál, természetesen itt is alapelv, hogy mindent csak a beteg hozzájárulásával, megfelelő érzékenységgel és a páciens iránt való tisztelettel tehetünk.

Végezetül térjünk vissza a bevezetőben feltett kérdésekre, és állítás formájában nézzük meg az eddigiek összegzését!
A spiritualitás, a vallásos hit nem lehet elhanyagolható tényező vagy tabutéma az orvostudományban. Az adatok szerint a vallásos elkötelezettség és gyakorlat előnyös hatással van a fizikális és mentális egészségre. Éppen ezért (1) etikus és helyénvaló, ha az orvos támogatja az ilyen jellegű tevékenységet, és (2 ) helytelen és etikátlan dolog figyelmen kívül hagyni, vagy ellenezni az ilyen jellegű elkötelezettséget.

Irodalomjegyzék
1. Byrd RC, South Med J 1988 Jul,81(7):826-9
2. Cha KY; Wirth D.P; Lobo RA. Journal of Reprod. Med. 2001;46(9):781-7
3. Comstock GW, Partridge KB Church attendance and health. Journal of Chronic Disease, (1972) 25 (12):655-72.
4. Craigie FC Jr, Larson DB, Liu IY. Maine-Dartmouth Family Practice Residency, Augusta 04330. References to religion in The Journal of Family Practice. Dimensions and valence of spirituality. Journal of Family Practice 1990 Apr; 30(4):477-8.
5. Gartner et al (1991). Journal of Psychology and Theology, 19:6-25.
6. Graves DL, Shue CK, Arnold L The role of spirituality in patient care: incorporating spirituality training into medical school curriculum. Acad Med (United States), Nov 2002, 77(11):p1167
7. Harris RC, et al. Journal of Religion and Health, 34:17-32, 1995
8. Hummer RA, et al. Religious involvement and U.S. adult mortality. Demography 1999;36(2)273-85.
9. Kendler KS, et al. Religion, psychopathology, and substance use and abuse: a multimeasure, genetic-epidemiologic study. Am. J.Psychiatry 1997;154:322-29.
10. Koenig HG, et al. Attendance at religious services, interleukin-6, and other biological parameters of immune function in older adults. Int.J.Psychiatry Med. 1997;27(3):233-50.
11. Koenig HG, et al. Handbook of Religion and Health (Oxford University Press, 2001)
12. Koenig HG, et al. The relationship between religious activities and blood pressure in older adults. Int.J.Psychiatry Med 1998; 28(2):189-213.
13. Koenig HG, et al. The relationship between religious activities and cigarette smoking in older adults. J. Gerontol: Medical Sciences 1998;53A(6):M1-M9.
14. Koenig HG, et al.: Religion index for psychiatric research (DUREL). Am J Psychiatry 1997;154:885-6.
15. Kopp Mária, Skrabski Árpád: Hungarostudy 2002
16. Larson DB, et al. American Journal of Psychiatry 1992;149:557-559.
17. Levin JS, Vanderpool HY. Is frequent religious attendance really conducive to better health? Toward an epidemiology of religion. Social Science and Medicine 1987; 24:589-600.
18. Matthews DA, et. al. Arch Fam Med 1998:7:118-124
19. Messikomer CM; De Craemer W The spirituality of academic physicians: an ethnography of a Scripture-based group in an academic medical center. Acad Med 2002 Jun;77(6):562-73
20. Moore RD, Mead L, Pearson TA Youthful precursors of alcohol abuse in physicians. American Journal of Medicine, (1990) 88 (4):332-336
21. Oman D, Reed D. Religion and mortality among the community-dwelling elderly. Am. J. Public Health 1998; 88(10):1469-1475
22. Oxman T.E. et al. Psychosomatic Medicine 57:5-15, 1995.
23. Pettus MC Implementing a medicine-spirituality curriculum in a community-based internal medicine residency program. Acad Med 2002 Jul;77(7):745
24. Recommended by American College of Physicians-American Society of Internal Medicine End-of-Life Care Consensus Panel. Lo, B., Quill, T., & Tulsky, J. (1999). Discussing palliative care with patients. Annals of Internal Medicine, 130, 744-749.

Írta: Dr. Győri József