Az anorexia az evészavaroknak az a fajtája, amelyben a beteg fokozatosan egyre kevesebb táplálékot vesz magához, melynek következtében vészesen, sokszor az életét is fenyegető mértékben csökken a testsúlya.
Az anorexia előfordulása inkább a fejlett társadalmakban jellemző, egyes becslések szerint a 16 és 25 év közötti nők 1%-át érinti. Maga az anorexia általánosságban női betegségnek tekinthető, hiszen 95%-ban a gyengébb (szerintem erősebbek vagyunk, mint a fiúk J) nemet érinti. A társadalmi hovatartozás tekintetében azt figyelték meg, hogy az anorexia inkább a magasabb társadalmi státusú nők közül szedi az áldozatait. Jellemző még rájuk a pedánsság, aprólékosság, precizitás, és az önmagukkal szemben támasztott abnormálisan magas elvárások.
Vizsgáljuk meg egy kicsit az anorexia szó jelentését. Bevallom ez engem elgondolkodtatott. Olvastam ugyanis olyanokat, hogy az anorexia nem más, mint kóros étvágytalanság, az étvágy elvesztése, stb. Azt is olvastam, hogy maga a szó anorexia, konkrétan a „vágy elvesztését” jelenti. Az anorexia mögé biggyesztett nervosa szó, pedig a betegség pszichés eredetére utal.
Jómagam a vágy elvesztésénél torpantam meg, mivel ahogy visszaemlékeztem az anorexiás időszakomra, beugrott, hogy egyáltalán nem veszítettem el az étvágyamat. Sőt másra sem tudtam gondolni, csak az ételre. Egy idő után pedig folyamatosan azt álmodtam, hogy nagyokat és jóízűen eszem. Tehát nem veszítettem el az étvágyamat, hanem elnyomtam. Ugyanezt tettem a többi vágyammal is, és itt jön be a vágy elvesztése, pontosabban elnyomása. Számomra minden olyan vágy, aminek köze volt a testhez és az élvezethez, tiltólistán volt. Az anorexiás szerintem gyakorlatilag magát az életet utasítja vissza. Mint akinek valami miatt elege van az életből, úgy érzi, nem találja benne a helyét, és ily módon akarja magát megtisztítani annak minden szemetétől. Elutasít mindent, ami élvezetet okoz, tehát bűnös dolog, és azt hiszi, ezáltal megtisztulhat. És ha jól belegondolunk, van ebben az önmegtartóztatásban valami lelkileg felemelő. A lány, aki nem illett a tömegbe, anorexiásként felülemelkedik a tömegen. Különb lesz náluk. Különb, mivel ő képes arra, amire mások nem: uralja a testét. Látja, hogy körülötte az emberek folyton folyvást elbuknak, időről időre beleesnek valamilyen szenvedély csapdájába, míg ő kitart a végletekig. Egyszer sem szegi meg a diétáját, véletlenül sem eszik egy fél falattal sem többet, mint amennyit előre kiporciózott magának. Az akarata, kitartása soha nem gyengül. Ettől pedig magasztosnak, mások felett állónak érzi magát. Azt hiszi, ha képes uralni a testét, bármi másra is képes lehet. És itt a nagy baj, ugyanis az anorexiás (javítsatok ki, ha tévedek) attól teszi függővé az élet más területein elért sikereit, boldogulását, ahogy a kilói alakulnak. Ha sikerül tovább fogyni, úgy érzi, minden rendbe jön, minden sikerülni fog és mindenki elfogadja. Ha pedig véletlenül felcsúszik egy kiló, akkor minden összeomlik.
A kilók pedig mennek lefelé, de a várva várt Kánaán, amelyben minden úgy alakul, ahogy kell, csak nem jön el. De miért nem? Mert az anorexiás akármennyit is fogy, soha nem olyannak látja magát, amilyennek szeretné. Ez az egyik ok. Odaáll a tükör elé, és hiába mutat a mérleg 40 kilót, ő továbbra is azt a ronda kövér lányt látja, akit annyira utál. És itt érkeztünk el a második okhoz, amiért nem jön a várva várt jó érzés. Ez pedig az önutálat. Az önutálat, ami kezdetektől ott van, és ami nem egyenesen arányos a kilók csökkenésével. Sajnos nem ilyen egyszerű megszabadulni tőle. Bár van benne logika. Én utálom magam, ezért megpróbálom elfogyasztani magam, és akkor nem lesz, aki utál, és az, sem aki utálva van.
Erről jut eszembe, valahol azt olvastam, hogy az anorexiások éves halálozási aránya 8-9%. Ez engem személy szerint mélyen elszomorít, de az legalább ugyanennyire, hogy miért kell ezeknek a lányoknak ennyit szenvedni. Bár azt is megértem mi ellen lázadnak, de nem ér annyit a világ és benne azok, akik miatt nullával egyenlővé válik az önértékelésünk, hogy tönkretegyük magunkat.
Ne úgy küzdj az ellen, ami nem teszik, hogy kinyírod magad. Tedd jobbá a világot, mutasd meg, hogy te máshogy csinálod. Pozitív példával legyél különb, ne negatívval. Érd el, hogy aki rád néz, azt mondja, én is ilyen kiegyensúlyozott, egészséges, boldog, mosolygós ember akarok lenni. Azt gondolod, menjek a csudába? Tedd azt. Nekem sikerült, én nem fogytam el, inkább felvettem a kesztyűt. Te mit szeretnél?????
Gyorsan címszavakban álljon itt, mik is az anorexia jellemzői:
* mint már írtam 16-25 év között kor, de ez egyre lejjebb halad, azaz a belépő kor egyre alacsonyabb
* az életkornak és a testmagasságnak megfelelő normál testsúly 85%-nál könnyebb test
* súlygyarapodástól, elhízástól való rettegés
* havi vérzés elmaradása legalább 3 hónapon keresztül (oka: a szervezet okos, és a fajfenntartáshoz szükséges feltételek biztosításánál sokkal fontosabbnak tartja, hogy életben tartsa a testet és minden energiát erre fordít)
* testképzavar
* a testsúly énképre gyakorolt hatása irracionálisan előnytelen, azaz a beteg társadalmi megítélése szerinte attól javul, minél vékonyabb
* folyamatosan, egyre kevesebb étel elfogyasztása (900 kalória alatti energia-bevitel)
* kalóriák folyamatos számolgatása, még egy egyszerű, diétás saláta esetén is pontosan kiszámolja, mennyi kalóriát tartalmaz, mérlegen leméri a hozzávalókat, oszt, szoroz és ha az eredmény egy picivel is több, mint amit kigondolt, visszatesz belőle)
* az ételeit kínosan precízen, szertartásosan készíti el
* állandóan receptkönyveket olvas, sokat beszél az ételről, mások számára szívesen főz
* figyelmük középpontjában a testsúly és az ételek állnak
* gyakran bánatosak, gyengék, sokszor fáznak, egyre inkább elszigetelődnek a külvilágtól
Annak hogy az anorexia milyen testi és lelki következményekkel jár, egy külön menüpontot szentelek majd. Most inkább azzal foglalkoznék, hogy milyen külső hatások segítik az evészavarok növekedését.
Forgatom az agykerekeimet, kotorászok az emlékeim között és érdekes foszlányokra akadok. Hadd ömlesszem ezeket ide, és mindenki vonja le belőle a saját következtetéseit.
* Amióta az eszemet tudom, mindig foglalkoztatott a súlyom, valamiért a vékonyság erénynek számított a szememben. Azt láttam, hallottam ugyanis lépten-nyomon, hogy a szép, karcsú emberekről szépen beszélnek, a kövérekről pedig lenézően, csúnyán. Ezért aztán a kövér embereket valahogy összekapcsoltam a nem jó emberek fogalmával.
* Valószínűleg ebből következik, hogy ahogy nőttem nődögéltem elkezdtem kerekedni, nem voltam kövér, csak nem zörögtek a csontjaim. Szerettem enni, jó étvágyam is volt, de valahogy mindig figyelmeztetve lettem arra, hogy mindez hová vezethet. Így aztán szépen lassan kezdtem úgy érezni, hogy nem vagyok szép.
* Körülöttem csupa szép lányok (azaz vékony lányok) voltak, akik valahogy sokkal sikeresebbek voltak az élet minden területén, mint én. Szépen összekötöttem, hogy ez bizonyára azért van, mert ők vékonyabbak. Ez az érzés sokáig velem maradt (jó tíz évvel később, mikor anorexiás lettem, az egyik célom az volt, hogy náluk vékonyabb legyek).
* Ha tévét néztem, vagy újságot olvastam mindenhol vékony, boldog, mindig mosolygós, a férfiak számára kívánatos nőket láttam és állandóan arról ábrándoztam bárcsak én is ilyen lehetnék. Magyarán szépen, sok ezer apró körülmény összeadódása által, megfogalmazódott bennem az élet legfőbb alapigazsága: boldogság, sikeresség, társadalmi elfogadottság és jó megítélés=tökéletes külső. Elég szomorú világban élünk, nem?
Ma mit gondolok?
boldogság, sikeresség = saját kis buksim, azon belül, hogy én hogy akarom érezni, látni magam
társadalmi elfogadottság, jó megítélés= nem érdekel
Bulimia
A bulimia az evészavarok másik fő fajtája, itt azonban az anorexiával ellentétben, az evés áll a beteg gondolatainak középpontjában.
A bulimia szó a görög boüsz (jelentése: ökör, nagy), és limosz (jelentése: étvágy) szavakból ered, és hatalmas étvágyat, vagy farkasétvágyat jelent.
A bulimia viszonylag fiatal kórkép, hiszen csak körülbelül két évtizede tekintik külön betegésgnek. Korábban az anorexia egyik tünetének vélték.
Gyakran olvasható, hogy az ókori rómaiak hedonisztikus zabálásai és a bulimia között valamiféle kapcsolat lenne. Igaz ókori római még nem voltam (bár ki tudja), de kétlem, hogy egy egész birodalom küszködött volna a bulimiásokra jellemző lelki problémákkal. Viccen kívül, 15 év tapasztalattal a hátam mögött, meg vagyok győződve arról, hogy a bulimia egy az egyben lelki eredetű betegség, ami a lelket gyógyítva kezelhető.
Az bulimia is zömmel női betegség; a 15-30 éves nők mintegy 3 százalékát érinti. Gyakorisága tehát 3x nagyobb, mint az anorexiáé.
Meg kell jegyezni, ezek az adatok a kezelés alatt álló evészavarosok számát veszik figyelembe. A bulimiát viszont nagyon jól lehet titkolni, akár hosszú évekig is, hiszen külsőre nem igazán lehet észrevenni valakin, hogy bulimiában szenved. A bulimiások ugyanis általában normál testalkatúak, vagy enyhén ducik, és képesek tökélyre fejleszteni a környezet megtévesztését. Ha visszagondolok jómagam is két életet éltem. Az egyiket a külvilágnak mutattam; ez volt a jókedvű, életvidám, laza, extrovertált énem. A másikat akkor engedtem előbújni, ha egyedül voltam; ez pedig a kétségek között vergődő, önmagát utáló, megvető, elkeseredett bulimiás énem volt.
A bulimia gyakran az anorexia folytatásaként alakul ki. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért, hiszen nálam is ez volt a helyzet.
Tudjuk, hogy az anorexiára az étel elutasítása, a hatalmas önkontroll jellemző. Ezek a lányok általában elutasítják mindazt, ami a testtel, testi vágyakkal, élvezettel kapcsolatos. A bulimia ennek pont az ellenkezője, a betegnek abszolút nincs kontrollja önmaga felett, képtelen határt szabni a vágyainak, tetteinek. Ha kell még az erkölcsi normáit is elfelejti, félre dobja a cél érdekében. E két állapot látszólag teljesen ellentmond egymásnak, ugyanakkor felfedezhető benne egyfajta logika.
Hogy mi is ez?
A mindig jó, másoknak megfelelni igyekvő, önmagával szemben maximalista lány anorexiás lesz. Elégedetlen önmagával, úgy érzi bármennyire is próbál, soha nem tud megfelelni, így aztán választ egy betegséget, amiben nagyon jó lesz. Hatalmas önuralommal, kitartással fogyasztja magát. Eleinte csodálják a kitartását, később szörnyülködnek azon, hogy milyen vékony. Foglalkoznak vele, kiemelkedik a tömegből, különleges lett.
Előbb-utóbb azonban az elfojtott vágyak, a sok lemondás, és önmegtartóztatás visszaüt. Ekkor már képtelen ellenállni a kísértésnek, és áteseik a ló másik oldalára. Bulimiás lesz. A benne lévő feszültséget, szeretethiányt az evéssel próbálja oldani, kompenzálni. De a külső még mindig nagyon fontos számára, és a hízást elkerülendő, kihányja az ételt. Mintegy megtiszítja magát attól a sok sok behabzsolt vágytól, szenvedélytől, amit az étel testesít meg, és amit az életben nem mer vállani, szabadjára engedni.
Érdekel, hogy milyen is egy falásroham?
Elmesélem. (Már csak azért is, hogy lásd a bulimia, és az evészavarok általában nem olyan betegségek, amit egyszerűen csak abba kell hagyni. Hányszor hallok olyan véleményeket, hogy egyszerűen csak abba kellene hagyniuk ezt a bohóckodást és más elfoglaltságot találni maguknak az evészavar helyett. Azért ez nem ennyire egyszerű!!!)
Egy gondolattal kezdődik, egy ici pici gondolatfoszlánnyal a fejedben. Mintha valami azt súgná, egyél, faljál be mindent, amit csak találsz. Tudod, hogy ez a hang a fejedben, nem te vagy. Tudod, hogy rossz az, amit javasol és megpróbálsz ellenállni. Nem, mondod, most nem zabálok. De a hang egyre erősebb, hangosabb, erőszakosabb. Ott dübörög a fejedben és te egyre gyengébbnek érzed magad, egyre jobban hatalmába kerít a vágy, hogy egyél. Tudod, érzed, hogy el fogsz bukni. Már az első gondolatnál tudtad, hiszen eddig soha nem tudtál ellenállni. Mégis mindig megfogadod, hogy legközelebb minden erődet összeszeded és te fogsz nyerni. A vágy azonban mindig hatalmába kerít, mintha lenne egy másik éned, és átvenné feletted a hatalmat.
Ha rád jön az ehetnék, teljesen megváltozol. Olyan leszel, mint egy megszállott; mindenkin és mindenen átgázolva mész a célod felé. A cél pedig az evés, majd a hányás. Senki nem tud megakadályozni, mert hihetetlen kreativitással valahogy mindig megoldod, hogy legyen mit enni és legyen hol kihányni. Ha kell, hazudsz, lopsz, és nyilvános wc-ékben szabadulsz meg az ételtől.
Nem tehetsz másként, mert ha megpróbálsz ellenállni a zabálás vágyának, annyira legyengülsz a nagy ellenállásba, hogy csak fekszel egész nap, ráz a hideg, a hangulatod pedig borzalmas. Olyan vagy, mintha nem is élnél. Ha az evésnek engedsz, de a hányást próbálod elkerülni, akkor is hasonló a helyzet. Ideges és feszült vagy, majd szétpukkadsz, alig tudsz megmozdulni, és érzed, hogy minden egyes percben kilóg tömkelege rakódik rád. Mocskodnak, undorítónak érzed magad, s ez csakis akkor enyhül, ha sikerül kihánynod mindazt, amit befaltál.
Ha túl vagy a hányáson, akkor jön egy viszonylag jó időszak. Ilyenkor újra önmagad vagy, és az élet is sokkal szebbnek tűnik. Újra reménykedsz, hogy egyszer meggyógyulsz, ismét megígéred magadnak, hogy legközelebb nem leszel ilyen gyenge. Ám nemsokára újra megszólal az ismerős hang a fejedben. Először egy gondolattal kezdődik, egy ici pici gondolatfoszlánnyal...
És ez így megy sokszor éveken, évtizedeken keresztül.
Nálam 15 évig tartott. Közben tökélyre fejlesztettem a hazudozást, az evések, hányások megtervezését, és a gyógyult lány szerepének eljátszását.
Szerintetek jól éreztem magam mindeközben? NEM!!!! Nyomorultul éreztem magam, mert:
Utáltam magam mindazért amit magammal és másokkal teszek.
Tudtam, hogy miközben a falásokat és hányásokat tervezgetem és kivitelezem, szépen elmegy mellettem az életem, és mindenből kimaradok, ami sokkal élvezetesebb lenne, mint tömni magamba valamit, aminek már az ízét sem érzem.
Nem vettem észre mindazt a sok szépséget, ami körülöttem van, mert állandóan csak az evésre fókuszáltam.
Sokszor a nap végére, amikor vagy legalább 20 zabáláson, hányáson voltam túl, annyira zakatolt a szívem, hogy biztos voltam benne, legközelebb megáll és ott fogok meghalni a WC fölött görnyedve.
Annyira gyűlöltem magam, hogy ahol csak tudtam keresztbe tettem magamnak. Folyton bűnhődni akartam, azért amiért annyira borzalmas, undorító ember vagyok.
Sokáig azonban rossz helyen kerestem a gyógyulás reményét.
Magamon kívül. Mástól vártam azt, amit nekem kellett megtennem. Erre pedig sokáig tartott rájönnöm. De nem bánom, mert a lényeg az, hogy rájöttem, végigjártam az utat, és közben sokat tanultam, tapasztaltam.
