A személyiségzavarral küszködők mintha egyik válságból a másikba sodródnának, családi és baráti kapcsolataik viharosak és komplikáltak, nehezen tudnak munkát találni, egész életvitelük öndestruktívnak tűnik. Azért fordulnak orvoshoz, mert az életük egyszerűen nem működik úgy, ahogyan szeretnék: mélyen boldogtalannak érzik magukat.

A 'személyiség' kifejezés azokra a mélyreható egyéni sajátosságokra és szokásokra utal, amelyek nagyban, döntő mértékben meghatározzák az egyén életvezetési stratégiáit. A személyiség tulajdonképpen azt jelenti, ahogyan egy ember az életét kezeli. A személyiség mintegy az ember stílusa, amely különféle attitűdöket, szokásokat, érzéseket és viselkedési formákat ölel fel. A személyiség nem pusztán hajlamok és vonások együttese. A személyiség magába foglalja az úgynevezett személyiségképet is, azt, ahogyan az ember önmagát és környezetét érzékeli, elgondolja, és ahogyan reagál a világra.

A 'karakter' szóval ellentétben, amely az egyén sajátos egyedi természetére utal, a személyiségjegyek részint az eredendő sajátosságok, részint viszont az egyedi fejlődési folyamat és élettapasztalat révén alakulnak ki. Más szóval, a személyiség velünk született és tanult jegyek keveréke, természetünkben rejlő hajlamok, korai fejlődési tapasztalatok és későbbi életélmények eredménye.

A személyiségjegyek akkor adnak személyiségzavart, ha annyira merevvé válnak, hogy az ember nem képes spontán vagy megfelelő módon reagálni a környezetére és az életkörülményeire. A személyiségzavarokat abban érhetjük nyomon, ahogyan valaki cselekszik, érez, gondolkodik és viszonyul másokhoz vagy a világhoz. Általában akkor beszélhetünk személyiségzavarról, ha az embernek folyamatosan problémát okoz az intim kapcsolatok fenntartása, az, hogy munkát végezzen vagy kitartson a munkahelyén, esetleg előre tudjon lépni a pályáján. Többnyire a késő kamaszkorban vagy a korai felnőttkorban jelentkezik, és káros hatásai következetesen és hosszú távra tönkreteszik az ember életét.

Meglehetősen vitatott, hogy tulajdonképpen mi okozza a személyiségzavarokat, az újabb elméletek azonban azt sugallják, hogy az öröklött és alkati sajátosságok mellett a többé-kevésbé torzult személyiségstílusok a gyermek és szülei vagy gondozói közti korai kapcsolat zavarára vezethetők vissza. Egyszerűen fogalmazva, a gyermek veleszületett karaktere és a szülők gyermeknevelési szokásai közti harmónia vagy annak hiánya erőteljesen meghatározza a személyiség fejlődését, a személyiségzavar gyökere tehát a rossz szülő-gyerek kapcsolatban vagy a korai gyerekkori traumákban kereshető.

Mivel a személyiségzavarok jelei és tünetei nagyrészt normális személyiségvonások túlzott vagy enyhén torzult formájában jelentkeznek, nem könnyű a diagnózisuk. Ráadásul a személyiségzavarok más pszichiátriai és érzelmi zavarral társulhatnak, aminek következtében a diagnózis még komplikáltabb és a komplikációk még nehezebben bogozhatók ki. A bűnözőknek hetven-nyolcvanöt százalékának van valamiféle személyiségzavara; közöttük lehet megtalálni a legtöbb antiszociális személyiségzavarban szenvedőt, vagyis, köznyelvi fordulattal élve, "pszichopatát".
Az alkoholbetegek hatvan-hetven százaléka személyiségzavaros, a kábítószerezőknek pedig hetven-nyolcvan százaléka az.

A személyiségzavarban szenvedő emberek nagyobb valószínűséggel követnek el erőszakos bűncselekményt, kísérelnek vagy követnek el öngyilkosságot (autoagresszió), keverednek balesetbe vagy kerülnek be kórházak sürgősségi betegambulanciáira.

A személyiségzavarok legáltalánosabb típusai a következők: hisztrionikus, antiszociális, borderline, dependens, kényszeres, passzív-agresszív és skizotip személyiségzavar.

A személyiségzavar természetéből következik, hogy a benne szenvedők ritkán ismerik fel problémáikat. Akik ilyen zavarban szenvednek, legtöbbször a körülmények áldozatának tekintik magukat. Úgy érzik, igazságtalanul pikkelnek rájuk, vagy igazságtalanul bírálják őket, elutasítva érzik magukat, és - ami a legfontosabb - érthetetlen módon boldogtalanok és elégedetlenek.

Ugyanakkor, mindezekkel együtt, a személyiségzavaros ember többnyire meglehetősen jól funkcionál, s ezért talán nem merül fel benne, vagy környezetében, hogy professzionális segítségre szorul.

Mivel - mint említettük is -, a személyiségzavarok jelei és tünetei nagyrészt normális személyiségvonások túlzott vagy enyhén torzult formájában jelentkeznek, épp ezért nem könnyű a diagnózisuk. Az egyes személyiségzavarokra a különböző speciális személyiségjegyek együttes megléte lehet figyelmeztető, illetve segítheti a diagnózis felállítását.

[forrás: bura.hu]

A paranoid személyiségzavar

Mint általában a személyiségzavarok esetében, paranoid személyiségzavar esetében is elmosódik a határ a patológiás személyiség és "normál népesség" között, de míg az átlagembernél az úgynevezett paranoid vonások alkalomszerűek, helyzethez kötöttek és múlékonyak, személyiségzavar esetében a viselkedést strukturálisan meghatározó dinamikáról van szó.

Általánosan elfogadott nézet, hogy "csak abban az esetben állnak össze ezek a vonások személyiségzavarrá, ha hajlíthatatlanok és maladaptatívak, és/vagy a társadalmi, vagy foglalkozási működésben okoznak jelentékeny károsodást, vagy az általuk okozott szubjektív distressz, szenvedés ölt figyelemre méltó mértéket" /APA,l98o.in Döme L.: Személyiségzavarok/.

Nem könnyű eldönteni, hogy a beteget izgalomban tartó események a valóságnak megfelelnek-e, jogos sérelmek idézték elő szorongásos állapotát, vagy a kóros élményfeldolgozás következményét látjuk. Az is előfordul, hogy éppen a paranoid viselkedés idézte elő a környezet negatív reakcióit; a munkahelyi, vagy családi környezet megelégelte a paranoid emberre jellemző ellenségeskedést, dühösek rá és valóban kitaszítják maguk közül. Személyiségzavarról akkor beszélünk, ha a paranoid jellegzetességek áthatják és uralják a viselkedést, érzelmi életet, interperszonális kapcsolatokat, szociális attitűdöt, a külvilággal való mindennemű érintkezést.

Ennek lényege a mindenre kiterjedő gyanakvásosság, bizalmatlanság, rejtett szándék feltételezése. A paranoidok állandóan lesik, vizslatják környezetüket, örökösen résen vannak, "lelepleznek", semmi jót nem tételeznek fel embertársaikról. Az állandóan védekező, ennél fogva támadásra kész alapállás behatárolja az érzelmi kapcsolatokat, nem tesz lehetővé intim kötődést.

A paranoid ember éppen ezt akarja elkerülni. Igyekeznek megtartani autonómiájukat, ellenállnak az érzelmi elköteleződésnek, intimitásnak; titkolódzók, rejtőzködők, mindig megőriznek valamit önmaguknak. Soha senkiben nem bíznak meg teljesen, még a legközvetlenebb családtagban sem. Akár van veszély, akár nincs, ők mindig készek a támadás fogadására. Soha nem lazítanak, éberen figyelnek, és megfigyelnek minden apró mozzanatot, melyek képzeletükben ellenséges tartalommal telítődnek. Örökös feszültségük megmérgezi emberi kapcsolataikat; ingerültség, kötözködés, kicsinyes ellenségeskedés válik uralkodóvá.

A paranoid személyiségzavarban szenvedő ember előtörténete, gyermekkora gyakran valóban okot ad a bizalmatlanságra. Átélt agressziót, elhagyatottságot, rossz bánásmódot, ezért megtanulta, hogy az érzelmi bevonódás veszélyes, és helyesebb nem bízni senkiben, nem függni senkitől, távolságot tartani mindenkitől.

Felnőttként legfőbb törekvése a kiszolgáltatottság elkerülése, az események kontrollálása. Ennek az életstratégiának igen nagy ára van; óvakodnia kell az intimitástól, a meleg érzésektől, a bizalomteli emberi kapcsolatoktól. Ez csak úgy érhető el, ha önmagából is kiirt minden lágyságot, játékosságot, empátiát, együttérzési hajlandóságot. A paranoid személyiségzavarban szenvedő ember kemény, merev, érzéketlen, mogorva, mert csak így tudja megvédeni magát az emocionalitás csapdájától.

Jellegzetes megnyilvánulása a gőg, az oktalan büszkeség, saját kiválóságába vetett hit, ami független a tapasztalattól. Kudarcaiért mindig a külvilágot okolja, soha nem ismeri el, hogy valamiben hibázott. Ez a felelősségelhárító attitűd minden megnyilvánulásban tetten érhető, képtelen korrigálni, belátni, kompromisszumot kötni, mert a legkisebb engedmény is a legyőzöttség érzését kelti fel benne. A tapasztalat nem befolyásolja, nincs benne kétely, önkritika, belátás, nincs szüksége társra, szövetségesre, nem is képes együttműködésre, mindez számára a gyengeség jele, ami függetlenségét veszélyezteti.

Autoritással szembeni viszonyuk is jellegzetes; igen ügyesen kikerülik azokat a helyzeteket, amelyekben megkérdőjeleződhetne személyes kiválóságuk, "különleges" státuszra törekszenek, a nyílt versengést kerülik. Ha egy náluk hatalmasabb erővel kerülnek szembe, és nem tudnak kitérni, szélsőségesen szorongani kezdenek. Feszültségüket dühös vádaskodásban, rejtett, vagy nyílt agresszióban vezetik le. Összeesküvést, támadást, ártó szándékot sejtenek az események láncolatában, ami fokozott védekezésre, illetve támadásra készteti őket. Az ok-okozati láncolat összefűzése önkényes, esetenként pszichotikus formát is ölthet.

A paranoid személyiségzavarban szenvedő ember valóságérzékelése hamis, kapcsolatai őszintétlenek. Örökös gyanakvása azt eredményezi, hogy valóban becsapják, de legalább is "megkímélik az igazságtól". A diktátorok, illetve diktátor hajlamú emberek igen gyakran jellemezhetők ezekkel a vonásokkal.

A valódi személyiséget, amelyet szünet nélkül védelmezni, elrejteni kell, éppen hogy nem magabiztos, erős. Harciasságuk, ellenségességük, omnipotenciájuk, dölyfösségük nagyon is sérülékeny ént takar, melyet alapjaiban veszélyeztet minden emocionális közelség.

A paranoid emberek a "lelkük mélyén" tisztában vannak problémáikkal, ezért nagyon vigyáznak arra, hogy a viselkedésük ne legyen árulkodó, ne tűnjenek fel. Ügyesen disszimulálnak, konformista álarcot viselnek, nem mutatják ki érzéseiket. Ha összeomlik ez a védekezési stratégia, fenyegetettnek, megtámadottnak érzik magukat, felszínre kerülnek a patológiás, esetenként pszichotikus tünetek.

A DSM-IV úgy írja le a paranoid személyiségzavart, mint a mások iránti általános bizalmatlanságot és gyanakvást, amelyet az vált ki, hogy mások motívumait rosszindulatúnak értelmezik. Hét jellegzetes megnyilvánulási területet sorol fel, úgy mint · félelem a kihasználtságtól, · kétség közeli személyek lojalitása iránt, · információ - visszatartás, · haragtartás, · bosszúvágy, · alaptalan féltékenység, · támadás, árulás feltételezése, ezekre dühvel, vagy támadással való reagálás.

Nyilvánvaló, hogy a paranoid személyiségzavarban szenvedő embernek nagy esélye van átmeneti pszichotikus epizód kialakulására, valamint téveseszme szerveződésére, esetenként paranoiára. Az állandó feszültség eredményezhet súlyos generalizált szorongásos állapotot vegetatív tünetegyüttes kíséretében, mely következtében fokozódik a beteg veszélyeztetettségi érzése, és szorongásos roham, pánik uralkodik el rajta.

Az eredeti cikket az alábbi címen találhatja a weborvos.hu-n:

http://www.weborvos.hu/cikk.php?id=271&cid=44718

[forrás: weborvos.hu]

Kriminális személyiség

A rendszeresen bűntényeket elkövető ember bármilyen pszichoterápiás beavatkozásra csak igen korlátozottan, kismértékben alkalmas. A kriminális személyiségzavar az egész pszichikumot komplexen és mélyen érintő károsodás, amely – ha már kialakult – visszafordíthatatlan, irreverzibilis patológiás állapotnak tekinthető.

Ezért van olyan hihetetlenül nagy jelentősége a fiatalok sodródásában a felismerésnek, a kriminalitás irányába ható folyamat leállításának, mindenféle prevenciós törekvésnek és munkának. A személyiségtorzulás kialakulása viszonylag hosszabb idő alatt következik be, ezért fiatalkorban még nem beszélhetünk kifejezett kriminális személyiségzavarról.

Családi háttér

A krónikus bűnelkövetők gyermekkori családjában gyakran találhatunk alkoholista, kábítószer-élvező, gyógyszerfüggő, az öngyilkossággal többször kísérletező és bűncselekményeket elkövető személyeket. Igen gyakoriak a nagyfokú beilleszkedési zavarral küszködő, szélsőségesen extravagáns emberek is. Ritka a teljes család, és a szülők válása után a nevelőszülővel rendszerint súlyos konfliktusai vannak a gyermekeknek, amelyeket nem képesek megoldani.

A szülők, illetve a gyermeket nevelő felnőttek között gyakoriak a nyíltan agresszív konfliktusok, jellemzőek a hangos veszekedések, az otromba trágárkodás, a brutális bánásmód. A családtagok kíméletlenek, durvák egymáshoz, a problémák kezelésének egyetlen eszköze az erőszak. A szülők szemben állnak a társadalmi normákkal és értékekkel, illetve semmibe veszik azokat.

Jellegzetes az a gond is, hogy a család nem tud mit kezdeni a gyermek fizikai és intellektuális akcelerációjával. A probléma lényege abban áll, hogy a fiatalok testileg és értelmileg lényegesen gyorsabban fejlődnek, mint néhány évtizeddel korábban, s ezen belül is a gyerek gyorsabb ütemben érik az említett két faktorban, mint érzelmileg és szociálisan.

A biológiai és a mentális érettség messze meghaladhatja a gyermek emocionális fejlettségi szintjét, s még ettől is lemaradva kullog a szocializáció. Ez a nagyfokú diszkrepancia önmagában is feszültségteremtő faktor – amelyet ma minden szülő érez és tapasztal. Az általunk tárgyalt családokban azonban amúgy is problematikus az érzelmi kultúra és a szociális beilleszkedés. Ezért ők a gyermeknél spontán fellépő ilyen jellegű frusztrációkat és belső konfliktusokat nemhogy enyhíteni nem képesek, de még el is mélyítik azokat.

Környezeti ártalmak

A legalapvetőbb és legsúlyosabb következményekkel járó miliőártalom a családi együttes élmények hiánya. Ez azt jelenti, hogy a család nem alakít ki olyan időtálló közös értékeket és normákat, amelyeket egyetlen tagja sem változtathat meg kénye-kedve szerint önkényesen. Nem alakul ki a családi “mi tudat” és a kohézió, mert az emberek nem vállalnak egymással sorsközösséget, nincsenek együttesen, egymást figyelve és elfogadva átélt közös élményeik és tapasztalataik.

A család tagjai nem együtt, hanem inkább egymás mellett élnek, nem alakítanak ki közös életvitelt és életritmust. Emiatt nem fejlődik ki a problémahelyzetek konstruktív kezelési technikája, a közös érzelmi atmoszféra. A konfliktusszituációkban csak “csapkodnak” egymás felé anélkül, hogy a másik szempontjait és motivációit is figyelembe véve törekednének az okok valódi megértésére.

A szülők a gyerekekkel csak időnként, periodikusan vannak együtt, és időközönként vannak jóban. Általában a szülő aktuális érzelmi-indulati állapotától függ, hogy éppen hajlandó-e odafigyelni és elfogadni gyermekét, vagy lesöpri magáról és elutasítja. Ez a helyzet permanens érzelmi bizonytalansághoz és éhséghez, kielégítetlenséghez vezet.

Ezeknél a családoknál tehát nem feltétlenül az együtt eltöltött idő mennyisége kevés, hanem az együttlétek minősége rendkívül gyenge. Ez kedvezőtlenül hat a gyermek énerejének, toleranciájának, türelmének, akaraterejének, szocializációs szintjének, kommunikációs készségének, finom érzelmeinek, problémaérzékenységének, differenciált látásmódjának kialakulására. Végül is a primitív személyiségszerkezet és az éngyengeség létrejöttének táptalajáról van szó.

A környezeti ártalmak másik helyszíne az iskola. Az otthoni problémák miatt a gyerek nem tud intellektuális adottságainak megfelelően teljesíteni, ami önértékelési redukcióhoz, sőt válsághoz vezethet. A sorozatos iskolai kudarcélmények alapvetően megrendítik az önbecsülést, és véglegesen lerombolják a felnőttek iránti bizalmat. Lényegében ebben az esetben is az történik, hogy ahelyett, hogy az iskola – amennyire teheti – a bajban lévő gyerek segítségére sietne, a családból hozott konfliktusokat felerősíti, elmélyíti és a problémák eszkalációját hozza létre.

Ha a gyerek két alapvető életterében – otthon és az iskolában – rosszul érzi magát, akkor lelkileg sérül és elindul, hogy pótkapcsolatokat, pótközösséget keressen magának.

Kriminális veszélyeztetettség

A deviáns veszélyeztetettségnek látható jelei vannak. A magatartás terén jellemzővé válik a hazudozás, dacosság, figyelmetlenség, provokatív viselkedés, egyénileg nyílt agresszív megnyilvánulások a felnőttekkel szemben vagy csoportban elkövetett erőszakos cselekmények.

A közösségben áldozati vagy bűnbak szerepbe kerülnek, peremhelyzetre szorulnak, elmagányosodnak, klikkekhez csatlakoznak, viselkedési normáikat váltogatják és egyre több destruktív elemmel telítik meg. Jellemzővé válik a trágár, tartalmilag szegényes, sztereotip fordulatokkal teletűzdelt beszéd. A fiatal gyakran unatkozik, semmi sem érdekli, önmagával nem tud mit kezdeni. Ápolatlan, gondozatlan vagy épp ellenkezőleg, “divatőrült”.

Koravén attitűdöket vesz fel, aluljárókban, bevásárlóközpontokban cselleng, lófrál vagy az utcákon céltalanul csatangol. Minden idejét moziban vagy játékautomatáknál tölti. Szélsőséges együttesekért rajong.

Anyagias, rámenős, pénzéhes. Hangsúlyozottan “vad”. Minden kompromisszumot elutasít, fatalista, cinikus, közönyös. Hangsúlyozza függetlenségét, egyéni szabadságát, és hogy senkinek semmi köze az ő életéhez. Érzelmileg valójában szorong. Depresszív, impulzív, infantilis, csábulékony, sodorható. “Heccből” agresszív, brutális, vandál.

Veszélyeztetettség szempontjából legsúlyosabb szimptómák az állatokkal, kisebb, gyengébb gyerekekkel való kegyetlenkedés, az alkalomszerű alkoholizálás és drogfogyasztás, ismétlődő csavargás éjszakai kimaradásokkal. Kisebb, rendszeres lopások üzletekből, társaktól. 14 éves kor előtt megkezdett szexuális élet, a partnerkapcsolatok váltogatása. Tartós kapcsolatok galeritagokkal, deviáns csoportokkal.

A kriminális személyiség

A már kialakult kriminális személyiségzavarnak több általános jellemzője is van. Az egyén rosszul tűri az állandó jellegű érzelmi feszültségeket, még akkor is, ha ezek kismértékűek. Például azért nem tud megmaradni hosszabban munkaviszonyban, mert nem bírja a rendszeres, időre való bejárást, a napi feladatok állandó tűrését, a munkával kapcsolatos kisebb, de folyamatosan jelentkező problémák megoldását.

Nagyon gyengén tolerálja a fellépő vágyak kielégítésének késleltetését. Ha valamit megkíván, ahhoz azon nyomban, szinte minden áron hozzá akar jutni, mert nem viseli el a várakozási feszültséget. A rövid ideig tartó és nagy intenzitású, felpörgetett, felcsigázott helyzeteket kedveli és keresi. Ez a tulajdonság a személyiség infantilis és archaikus reakciómódjára utal, ahol hirtelen nagy erőbevetéseket hosszabb semmittevések, teljes szabadságban töltött ellazulások, dőzsölések, mulatozások követnek. Csak ennek kielégítése után képes ismét az erők összeszedésére és kiadására. A kriminális életmód éppen ilyen, hiszen a deliktumok periódusokban zajlanak, amelyet a kriminális aktivitás szüneteltetése időről időre megszakít.

A bűncselekményben – szintén infantilis – oppozíció és támadókedv nyilvánul meg. A kriminális ember nem hajlandó elismerni és akceptálni a korlátokat és a korlátozást. Képtelen keretek közé szorítani magát, minden ilyesmi támadásra ingerli.

A krónikus bűnelkövetők viselkedése nemegyszer hiszteroid, hajlamosak a szerepjátszásra, s azt kifejezetten élvezik. Személyiségstruktúrájuk és személyiséghatáraik rendkívül lazák és képlékenyek. Ebből következik, hogy a börtönben az úgynevezett “jó magaviselet” döntő többségében csak asszimiláció, de nem adaptáció.

A kriminális személyiségzavarban szenvedők számára a büntetés kilátásba helyezése semmilyen visszatartó erővel nem bír, mert az időnkénti lebukás és börtönbe kerülés életüknek szerves, bekalkulált részévé válik.

Feuer Mária

pszichopedagógus

Dr. Tringer László, Dr. Sümegi András, Dr. Boldizsár Ferenc: Személyiségzavarok középpontban